Az utolsó Pink Floyd album.



Nem fogja a slágerlistákat (sem semmilyen listákat) vezetni, valószínűleg még dúdolgatni sem fogunk róla dallamokat.

A sok (?) haknizó kiöregedett sztárral ellentétben nem gondolom, hogy megélhetési célok vezették volna David Gilmour-t és Nick Mason-t akkor, amikor eldöntötték, hogy még egyszer, utoljára egy albumra ráírják: Pink Floyd.
Gilmour többször nyilatkozta, hogy a Floyd ők hárman voltak Rick Wright-tal kiegészülve (Roger Waters-szel történt szakításuk és hosszú pereskedésük után erről papírjuk is van – ahogy szokták mondani…), s miután Wright 2008-ban meghalt, tartoznak az emlékének annyival, hogy nélküle nem készítenek új számokat.



A most megjelent lemez – amely egyébként eléggé váratlanul érte a közvéleményt – alapjait közösen, még 1994-ben vették fel és az utolsó szám kivételével teljesen instrumentális zenét tartalmaz.
Bizonyára a fanyalgók és a fikázók lesznek majd többségben, de szerintem ők erre – akárcsak én magam (már bocsánat, hogy így beleszemélyeskedek a mély mondandóba) – messziről tesznek. A barátjuk és egy kicsit saját maguk kedvéért így 68 és 70 évesen zenéltek egy jót és lezárták a brand életét.
Lehet, hogy én egy kicsit több pátoszt képzelek a dolgokba, mint ami benne van, de valahogy így kell elengedni egy barátot, így kell befejezni egy fantasztikusan sikeres zenekar történetét.



Mivel nem vagyok zenész, csak egy csendes rajongó, magáról a lemezről az a véleményem, hogy ajándék. Ajándék a tudat, hogy 2014-ben Pink Floyd lemezt vehetek.
Kicsit sajnálom, hogy nem került rá több vokális nóta, de a depressziómnak azért így is jól esett.
Gilmour is, Mason is azt mondta, hogy Wright-hoz (és az akkori Pink Floyd-hoz) szerettek volna hűek maradni, ezért szól úgy a lemez, mintha a Division Bell folytatása lenne – meg hát igazából ezek a dallamok is 20 évesek már legalább...


Hát csak ennyit szerettem volna megosztani (és kicsit siratni a fiatalságomat).