Bár van abban valami szokatlan, hogy ötven fölött az ember ifjúsági regények olvasására próbálja kapacitálni a nyájas látogatót, most mégis ebben mesterkedem. Szerintem mesét olvasni is szabad kortól függetlenül, hát akkor miért ne lehetne ezt tenni az eredetileg eggyel idősebb korosztálynak szánt könyvekkel?!

Azt nem tudom, manapság készülnek-e normális könyvek a tizenéveseknek. Amikor én voltam fiatalka, a lentebb ismertetendő könyvek a kedvenceim voltak. Vettem a fáradtságot (persze egyáltalán nem volt fáradtság, sőt!) és újra elolvastam a sorozat meglévő három kötetét és meg kell, hogy mondjam, legalább olyan jól szórakoztam, mint annak idején.

Aztán belenéztem az internet bugyraiba is és meglepve tapasztaltam, hogy a sorozat nem csak abból a három kötetből áll, ami nálam itthon fellelhető, hanem a szerző 12-ig meg sem állt. Az más lapra tartozik, hogy a magyar megjelenés nem teljes, sőt nem is időrendben történt, mégse értem, annak idején miért nem nyaggattam a szüleimet, hogy vegyük meg a többi részét is.

 

De lássunk most már egy kis konkrétumot is.

Arthur Ransome angol író az 1930-as években kezdte a sorozatát, mely a briteknél jelentős népszerűséget hozott neki. A wikipédia szerint az akkori kritikák szerint műveinek jelentőségét az adta, hogy kora ifjúságának a szabadban való tartózkodást, a természet szeretetét népszerűsítette (ezt olvasva egy kicsit megrökönyödtem: vajon mit csinálhattak a II. világégés előtti időszakban az akkori gyerekek a házakban, lakásokban, hogy ki kellett őket robbantani onnan? Se internet, se tévé, talán rádió már igen, de még áram se nagyon mindenütt. No meg mit szólnának akkor a ma ifjúságához?).

Az biztos, hogy olyan történeteteket mesél, amelyet azért a legtöbb gyerek szeretne megélni: kincskeresés, kalandozás, felfedezés, mentőexpedíció, idegen helyen szülőktől, felügyelettől mentes éjszakai alvás, vitorlázás, stb. stb. Persze, kicsit idealizált a környezet, nincsenek gonosz szereplők (vagy csak módjával), a történet résztvevőit nem fenyegeti komoly veszély, már ha a természet erőit annak nem veszem.

A szöveg nagyon olvasmányos, az események tényleg úgy követik egymást, hogy folyamatosan fenntartja az érdeklődést, a könyvek ezért letehetetlenek. Magyar szemmel egy kicsit megmosolyogtató, hogy szereplőink nem tudják elképzelni az életüket a délutáni tea, illetve azt pedig tej nélkül, de ez legyen a könyvek legnagyobb hibája.



Mindenesetre, aki csak egy kicsit szeretne elvarázsolódni és van arra hajlandósága, hogy életkorára fittyet hányva kézbe vegyen ilyen csodákat, az ne tétovázzon, merüljön el az olvasgatásban (ha nekem megadatik az, hogy valaha unokákat kell majd alvásra, vagy csendes pihenőre rávennem én tuti, hogy ilyen történeteket fogok mesélni majd, horror-mesék helyett – már persze, ha lesz majd ilyesmire igény).