Tervezői eredetileg Karl-Gerät-nek, azaz Karl berendezésként keresztelték el azt az önjáró óriásmozsarat, melyet a Rheinmetall készített a náci Németország számára. Ez 60 cm átmérőjű és közel 2 tonnás lövedékeket volt képes kilőni nagyjából 10 km távolságra, miközben ez a monstrum önálló hajtóművel rendelkezett és így képes volt saját erejéből helyet változtatni.

A náci Németország, illetve Hitler ebben az időszakban nyakig benne volt egy olyan pókerjátszmában, amelynek során el akarta hitetni a nyugati államokkal, hogy a keze tele van adukkal, miközben ennek vajmi kevés alapja volt. Folyt a „ki tudja átverni a másikat” nevű játék, miközben Németország nyakig benne volt a fegyverkezésben, a nyugati államok meg nem tudták eldönteni, hogy mit kezdjenek Herr Hitlerrel.

A legfőbb ellenség - Franciaország - azt a megoldást választotta, hogy beült a betonerődökből és ágyútornyokból álló kiépített Maginot-vonalba és nyugodtan malmoztak. Úgy gondolták, hogy az első világháborúban az állóháború már „bizonyított”, majd csak lesznek olyan idióták a németek, hogy elvéreznek a kiépített géppuskaállások előtt.


Hitler, aki harcolt az első világháborúban a nyugati fronton, tudta, milyen könnyen morzsolódhatnak fel hadseregek egy kiépített védelmi álláson, ezért hallgatva a Wehrmacht tábornokaira más taktikát választott, s amint tudjuk, az teljes sikerrel végződött: Franciaország térdre rogyott.

Eredetileg a Rheinmetall 1936-ban tett javaslatot egy óriásmozsár építésére azzal a feladattal, hogy az rombolja le és zúzza szét a francia Maginot-vonal betonbunkereit és erődjeit. A szakkönyvekben olvasható meghatározás szerint a mozsár olyan rövid csövű tűzfegyver, amely nagy csőemelkedéssel (felső szögcsoporttal), meredek lövedékpályán tüzel, kis hatótávolságra, nagy rombolóerejű lövedékkel.

Kicsit hadd magyarázzam meg mi is a különbség a három alapvető lövegtípus az ágyú, a tarack és a mozsár között. 

Az egyik alapvető különbség, hogy a cső milyen szögben áll a tüzeléskor.

Ha közel vízszintesen, akkor a lövedéket nagy sebességgel lövik ki és az közel egyenes vonalban halad, a lőtávolság 2-3 km lehet. Ezek a lövegek jellemzően a harckocsi és páncéltörő ágyúk.

A tarackok esetében a cső valamilyen – 30°-50° közötti – szögben áll, a lövedék pályája parabolát ír le és így az akár 15-20 km-re is képes elrepülni. Az esetek többségében az ágyú kezelője nem is látja a célt, azaz a célzást nem ő végzi, hanem az úgynevezett tüzérségi megfigyelő, aki nagyon jól tud parabolaíveket számolni. Nagy hátránya, hogy képtelenség velük közelre lőni.

A mozsár, illetve kistestvére az aknavető már egészen meredeken lő az égbe (60°-80°), szintén parabola pályára küldi a lövedéket. A mozsár, illetve az aknavető nagy előnye, hogy a löveghez közeli célpontokra is képes tüzelni a lövedék ballisztikus röppályája miatt, miközben maga a mozsár fedezékben, kvázi biztonságban van. Ez maximum 3-5 km, de akár 100-200 m is lehet. Ez főleg városi harcban és hegyek között hasznos tulajdonság.

Nos, visszatérve a Rheinmetall elképzelésére az óriásmozsárt illetően, a parabola pálya tulajdonságából adódik, hogy ilyenkor a lövedék meredeken felülről csapódik be, ahol általában az épületek, erődök és bunkerek védettsége nem annyira erős mint szemből. Azaz a szakértők igazi ostrom fegyvert véltek felfedezni az ötletben.

Az első elképzelések szerint a fegyver részeit több lánctalpas jármű szállítja majd a helyszínre és ott összeszerelik, de ez annyi időt követelt, hogy 1937-ben megszületett az a verzió, hogy az összeszerelt eszköz legyen képes saját erőből eljutni a tűzállásba.Kiterjedt vizsgálatok következtek, hogy egyáltalán lehetséges egy ilyen méretű lánctalpas jármű vezetése és kormányzása, nem beszélve a nagy súlyból adódó talajnyomásról. A vizsgálatok egészen 1940. májusáig tartottak. Állítólag a „Karl” nevet az eszköz Karl Becker tábornoknak köszönhette, aki a fejlesztést irányította.

1940. szeptemberében elkészült az első példány és készen állt a bevetésre. A monstrum tömege menetben és tüzelőállásban is megközelítőleg 124 tonna volt. Futóműve a gyártás során két kivitelben is készült, egy verzióban 8 futó- és 8 támasztógörgő, másik verzióban 11 futó- és 6 támasztógörgő alkotta azt. Az egyenként 22,6 méter hosszú lánctalpak szélessége 0,50 m volt. A páncéltestet lövés előtt a beépített hidraulika segítségével a talaj szintjéig lehetett leereszteni, ami kettős célt szolgált. Egyrészt kímélte a futóművet, másrészt a rendkívüli erejű hátralökés az egész felfekvő felületen eloszlott. Így is lövéskor, a talaj minőségétől függően, 15-30 cm mélyre nyomódott be az alváz a talajba.

1940. november és 1941 augusztusa között hat mozsár készült el, melyek a következő beceneveket kapták: "Ádám", "Éva", "Thor", "Odin", "Loki" és "Ziu". A hetedik eszközön tesztelték a kutatások és a fejlesztések eredményeit, ennek hasonló beceneve nem volt, csak kísérleti eszköznek nevezték (Versuchs-Gerät). 1941-ben a további fejlesztések már a lőtávolság növelésére irányultak, ennek egyik megoldása az volt, hogy megnövelték a cső hosszát, illetve csökkentették az űrméretet 60 cm-ről 54 cm-re.

Két fő típust építettek. Az eredeti modell a Gerät 040 volt, egy rövid 60 cm-es űrméretű csővel. Idővel ezek a csövek „elhasználódtak” és az időközben felmerült igényekhez igazodva nagyobb lőtávolságot elérő, 54 cm-es űrméretű, 7100 mm hosszúságúakra cserélték. Ez volt a második típus, a Gerät 041.


A cső emelkedési szögét 50°-60° közötti tartományban lehetett változtatni. A röppályát a továbbiakban az indítótöltetek változtatásával módosították. A 60 cm-es űrméretű, lapos ékzáras mozsár tömege megközelítőleg 70 tonna, a csőhossza 5068 mm és az ormózatok száma 112 volt. A töltés a cső vízszintes helyzetében történt, óránként 6-12 lövést lehetett leadni. A gránát különleges kialakítású, egy darabból készült konstrukció volt. Hátsó, üreges részébe helyezték el a céltávolságnak megfelelő mennyiségű indítótöltetet. A 2,2 tonnás lövedékben a robbanótöltet 248 kg-ot nyomott. Az elsütés elektromos úton történt.

A jármű mozgatására a Daimler-Benz kapott megbízást, melynek eredménye volt az első 1000 LE teljesítményű MB 503 A 12-hengeres vízhűtéses benzinmotor, de ezt négy év elteltével minden járműben az MB 507 MB-C 12-hengeres folyadékhűtéses dízelmotorra cserélték. Ennek ellenére a gépezet kemény 10 km/órás sebességgel tudott haladni, tehát a nagy távolságok leküzdésére saját menetben nem kerülhetett sor, ez a teljesítmény csak a tüzelő pozíció elfoglalására volt elegendő és a célzást segítését szolgálta (maga a mozsár csak 4 fokot tudott oldalirányban elfordulni, ezért inkább az egész járművel fordultak).

Hosszabb távolságok esetén a „Karl”-t egy speciális daruval szétszerelték hét részre. Az alvázat egy hattengelyes hosszúplatós speciális tréleren (Culemeyer-Strassenroller), míg mozsár könnyebb részeit négytengelyes trélereken szállították.


Az igen nagy tömegű önjáró óriásmozsarat nagy távolságok esetén vasúton szállították. Szét- és összeszereléshez két, mozsaranként egy darab 35 tonna és két darab 7 tonna teherbírású daru volt szükséges. Bevagonírozást követően az egész alvázat két hatalmas forgatható kar tartotta, amelyet két különálló öttengelyes forgózsámolyon elhelyeztek el. Gyakorlatilag a két kocsi között felfüggesztve lógott, mint a karácsonyfadísz. Ez a megoldás 180 tonna gördülőtömeggel rendelkezett, amely ebben a helyzetben a normál vasúti űrszelvény méreteit nem lépte túl, azaz szállítható volt. Amikor a szerelvény elérte a rendeltetési helyét, akkor a cuccost a karokkal leengedték, újból összeszerelték, az meg elhajtott saját motorjaival a tüzelőhelyre. Ott az alvázat leengedték a földre, így növelve a felfekvő felületet, hogy a lövésnél keletkező hatalmas erőket nagyobb felületen oszlassák el.

A Karl-Gerät-tel normál talajviszonyoknál nem voltak problémák, de semmilyen körülmények között nem volt szabad puha talajon fordulni vele, mert a lánctalp leszakadásával kellett számolni. Az utakat elő kellett készíteni, a gödröket és árkokat be kellett temetni. A tüzelési pozíció előkészítése sem volt egyszerű, mert a helyet ki kellett szintezni, a töltést csak zéró dőlésszögben lehetett végrehajtani. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy minden tüzelés után jó eséllyel szintezni kellett.

Az óriásmozsárhoz három lövedéktípust fejlesztettek ki. A nehéz betonromboló gránát négy különböző lőtávolságra alkalmas töltettel volt indítható. Ez a lövedék 250 cm vastag beton vagy 35 cm páncél átütésére volt képes. A lövedék nagy tömege és a viszonylag hosszú repülési idő miatt a tüzérség gyakorlatában a szokottnál is több tényezőt kellett figyelembe venni a lőelemek meghatározásakor. Az eredeti 60 cm-es nehéz betonromboló gránát 15 m széles és 5 m mély kráter tudott ütni.


A lőtávolsággal viszont elégedetlenek voltak, ezért 1942-ben egy kisebb űrméretet terveztek, két különböző töltettel: ez volt az 54-cm-es könnyű betontörő gránát és a könnyű robbanógránát, de 1944-ig tartottak a vizsgálatok és alkalmazni is csak ezután kezdték.

A „Karl” kiszolgálása nem volt egyszerű, a lőszer mozgatásához, rakodásához és betöltéséhez daruk és szállítóeszközök voltak szükségesek, amelyeket harckocsi alvázakon helyeztek el.

A kiszolgáló járműveket huszonkét Panzer IV Ausf. D, E és F harckocsi alvázból alakították ki, amelyeket úgy módosítottak, hogy a nagysúlyú felépítmény szállítására alkalmasak legyenek, így a torony helyére 2 darab gránátot tudtak elhelyezni, illetve felszereltek egy 2,5 tonna teherbírású darut az átrakodáshoz. Két vagy három ilyen szállító-töltő jármű szolgálta ki magát a fegyvert.


Az elkészült hat óriásmozsár 1941 és 1945 között kivette a részét a harcokból. Bevetették őket a szovjet breszt-litovszki erőd ellen, lőtték velük Szevasztopolt, bombázták a varsói felkelőket, az ardenneki offenzívában is szerepet kaptak, míg aztán a remageni hídfő támadásával próbálták meg megváltoztatni a háború menetét, sikertelenül.

Napjainkban csak egy darab létezéséről van információ, a többit a háború után megsemmisítették vagy szétbontották. Az „Eva” és a „Loki” 1945. márciusban és áprilisában került „amerikai fogságba”. A VII. számú teszteszközt is az amerikaiak szerezték meg Hillerslebenben és Aberdeenbe szállították, majd később szétszerelték. A „Ziu”-ra és az „Odin”-ra a Vörös Hadsereg tette rá a kezét, amikor a front keresztülhaladt Jüteborgon. Ezek közül valamelyiket később kiállították Kubinkában a harckocsi múzeumban, bár a felirat szerint ez az „Adam”. Valójában az „Adam” és a „Thor” sorsa nem ismert. Mivel utoljára ezeket is Jüteborgban látták, ezért valószínűleg azok is a Vörös Hadsereghez kerültek, de további sorsukról nincs információ.