Véleményem szerint a mai napig nem közismert az, hogy a Szovjetunió megtámadásakor a német páncélosok gyengébbek voltak a szovjet T-34-hez és a KV-1-hez képest. Igaz, szervezettséggel és főleg a parancsnokok képzettségével ezt sikeresen pótolták, de elengedhetetlen volt az új, nagyteljesítményű harckocsik létrehozása. Guderian tábornok, aki ekkor a páncélos fegyvernem fejlesztéséért volt felelős, abban látta a megoldást, hogy nagyobb védettségű és tűzerejű harckocsikat kell gyártani. Ezeket a világ később Tigris (Pz.VI) és Párduc (Pz.V) néven ismerte meg.


Guderian jól tudta, hogy az új harckocsik tömeges meglepetésszerű bevetése döntő lehet egy hadművelet vagy akár az egész keleti hadjárat során, ezért természetesen ellenezte a Tigris harckocsik idő előtti felhasználását, de Hitlerrel szokás szerint nem lehetett beszélni és sor került a Tigrisek harci körülmények közötti kipróbálására.

1942. augusztus 29-én négy német Tigris páncélos érkezett egy Leningrád környéki vasútállomásra, ahol a kirakodást követően 6 darab Panzer III kíséretében rögtön meg is indultak a közeli front felé. A támadás nem volt sikeres, mert a négy Tigrisből három – motor- és váltóhiba miatt – meghibásodott, ami nem is csoda, hiszen ezek még csak prototípusok voltak. Rá egy hónappal újból bevetették őket, el is érték a szovjet lövészárkokat, de olyan kereszttűzbe kerültek, hogy a támadást le kellett állítani. Bár egyik harckocsi sem kapott megsemmisítő találatot, mégis úgy döntöttek, hogy hármat kivontatnak harctérről, míg a negyediket felrobbantják, nehogy az az oroszok kezére kerüljön.

De ekkor a szovjetek már tudtak a Tigrisről, amit láthatóan az akkor rendelkezésre álló fegyvereikkel csak üzemképtelenné tudták tenni. Az új tankok szórványos megjelenése arra utalt, hogy a németeknek még nincs jelentősebb mennyiségű – és üzembiztos – Tigris páncélosa. 1943. januárjában, amikor egy újabb támadásban négy Tigris háromszor annyi tankot semmisített meg, akkor a szovjetek ráébredtek, hogy az addig egészen jól teljesítő a T-34-ek és KV-1-ek már nem elégségesek, annál is inkább mert a 76 mm-es ágyúval felszerelt szovjet harckocsik szemből képtelenek voltak kilőni német ellenfelüket.


A szovjetek szerencséjére hamarosan sikerült egy Tigris motorját eltalálni, így ha nem is egy teljesen ép, de a kísérletezésre tökéletesen alkalmas példányra sikerült szert tenniük, amelyet rögvest a Moszkva környéki kubinkai lőtérre szállítottak. Amitől Guderian tartott, megvalósult: az oroszok számára már nem volt többé titok a Tigris felépítése, fegyverzete, technikai paraméterei.

Természetesen a kubinkai lőtéren rögtön intenzív lövészet kezdődött, amelynek célja az volt, hogy kiderítsék, a meglévő fegyverekkel mit lehet kezdeni a Tigrisek ellen. Az eredmény nem volt megnyugtató.

A szovjet gyalogságnál rendszeresített PTRD-41 és a PTRS-41 páncéltörő puskák egyszerűen képtelenek voltak átütni a Tigris páncélját, maximum arra voltak jók, hogy a tank periszkópját vagy a futóművet tegyék használhatatlanná.

A tüzérség lehetőségei is korlátozottak voltak. Ugyan a 76,2 mm-es ZISZ-3 ágyú páncéltörő lőszere 300-400 m-es távolságból oldalról képes volt elpusztítani vagy mozgásképtelenné tenni egy Tigrist, de szemből elhanyagolható volt a hatása. Hasonlóan a németekhez a szovjetek is a 85 mm-es légvédelmi ágyúhoz nyúltak, ennek lőszere olyan sebességgel – azaz kinetikai energiával – rendelkezett, aminek még a Tigris homlokpáncélja sem bírt ellenállni. A szovjetek még számíthattak a 122 mm-es A-19-es lövegükre, amelyet közvetlen irányzékkal használva – szükségből – tankelhárításra használtak, a moszkvai csatában ismert volokalamszki országúton ilyen ágyúkkal állította meg a német páncélosokat Panfilov tábornok 316. lövész hadosztálya.

Az egyébként 1941-ben még modernek mondható T-34 és KV-1 harckocsik 1943-ra a Tigris és a Párduc harckocsik megjelenésével elavultnak számítottak, mindenképpen szükségessé vált azok modernizációja vagy cseréje. A Tigris vastag homlokpáncéljának köszönhetően hatalmas előnnyel rendelkezett: miközben egy Tigris viszonylag nagy távolságból végezni tudott az ellenfeleivel, azok ezt szemből csak akkor tehették meg, ha kétségbeejtően közel kerülnek hozzá. A kurszki csata legnagyobb ütközetében – Prohorovkánál – a szovjet harckocsizók jobb híján azt a taktikát választották, hogy lerohanták a támadó Tigriseket és miközben hatalmas veszteségeket szenvedtek, a Tigrisek közelébe és mellé kerültek, ahol már volt esélyük kilőni azokat.

Ezt még a jelentős erőforrásokkal rendelkező Szovjetunió sem engedhette meg magának, megindult a német páncélosokat megsemmisíteni képes nehézharckocsik fejlesztése. Ez vezetett az ISZ sorozat megépítéséhez, amelyet a Cseljabinszki Kirov Traktorgyárban kezdtek meg. A tervezőiroda vezetője Zsozef Jakovlevics Kotyin volt, aki a szovjet harckocsik egyik atyjának számított.

KV-85



A szovjet harckocsik fejlesztése a meglévő páncélosok átalakításával – konkrétan a tűzerő növelésével – kezdődött. A KV-1Sz 76,2 mm-es ágyúját a 85 mm-es légvédelmi ágyú módosított (új nevén D-5T) változatával helyettesítették. Viszont a megnövekedett méretek értelemszerűen a torony újratervezéséhez vezettek, ami maga után vonta az alváz átalakítását is. Ez a fajta dominóeffektus a fegyverek fejlesztésekor viszonylag gyorsan eredményhez vezet, így történt ezzel a koncepcióval is. KV-85 néven a későbbi szovjet nehézharckocsik, azaz az ISZ sorozat első tagja jelent meg.

A KV-85 egy robosztus, öntött toronnyal és megerősített alvázzal rendelkező közepes harckocsinak éppen csak nevezhető páncélos volt, amely fegyverzetében is erős volt. A 85 mm-es löveg mellé 3 darab 7,62 mm-es géppuskát is kapott, ezekből egy már a torony hátsó részén került elhelyezésre, azaz szükség esetén hátrafele is tüzelt, ami egyértelműen a hátulról támadó gyalogság elleni védelmet szolgálta.

Meg kell említeni, hogy a KV-85 fejlesztése szorosan összefüggött az ISZ-1 fejlesztésével, ami főleg a tűzerő és a torony páncélvédettségének növelésében játszott szerepet. A két típus hasonlósága nem véletlen, ahogyan az sem, hogy a KV-85 mielőbbi bevetésében látták azt a lehetőséget és eszközt, amivel a Tigriseket meg lehet állítani. Bár a sorozatgyártás során mindössze 148 darabot készítettek belőle, a fejlesztés eredményesnek volt tekinthető, mert a KV-85 páncélvédettségét tekintve már felvette a versenyt a Tigrisekkel és Párducokkal és már 800-1000 méter távolságból is képes volt kárt okozni azokban, de tegyük hozzá, a KV-85 gyengébb volt azoknál. Más, egyébként jelentős  mennyiségű német páncélos (Pz.III és IV) viszont nem vehette fel a versenyt vele. Gyártását azért állították le, mert megkezdődött a T-34/85 és a korábban említett ISZ sorozat gyártása és a gyártási kapacitást inkább ezekre az új típusokra kötötték le.

A KV-85-ből alig létezik autentikus példány, gyakorlatilag mind megsemmisült.

Technikai adatai itt olvashatók>>>

ISZ-1 (ISZ-85 néven is ismert)


 
Alig derült fény a Tigrisek létezésére, a szovjet hadiipar azonnal reagált: már 1943. februárjában sor került az ISZ-1 fejlesztési terveinek jóváhagyására. Az ISZ-1 eredeti tervei a KV-13 tankra alapultak.  A KV-13 egy tetszetős, a fejlesztés elején álló harckocsi volt, amelynek gyártását végül is a T-34 gyártási kapacitásainak növelése érdekében leállítottak. Ugyanakkor a harckocsi alváza felhasználhatónak tűnt az ISZ-1 sietős fejlesztésénél.

A sietős lépéseket bizonyítja az is, hogy az eredeti tervek egy verzióban a 76,2 mm-es ZISZ-5 ágyúval («Объект 233»), egy másik verzióban a 122 mm-es U-11 tarackkal («Объект 234») számoltak. Áprilisban már sor került a két prototípus értékelésére is, amire csak azért nem térek ki, mert a szovjetek kb. ekkor szembesültek a kubinkai lőtéren a Tigris tulajdonságaival és májusban már azt a 85 mm-es D-5T-t próbálták bebarkácsolni a toronyba, amit aztán végül sikerrel fel is használtak egy KV-1Sz alvázzal (KV-85, «Объект 239»).

Itt jött el az idő, hogy megvilágítsuk az ISZ rövidítés értelmét. Kapaszkodjunk meg valamiben, ahogyan a KV rövidítés Kliment Vorosilov – a Szovjetunió hadügyi népbiztosának - nevéből származtatható, úgy az ISZ Joszif Sztálin (Иосиф Сталин) monogramját rejti.

Az 1943. júliusában lezajlott kurszki csata igazolta azt, hogy a nagy tömegben bevetett Tigriseket és Párducokat még a csapás helyének és idejének ismeretében is csak hatalmas veszteséggel és véráldozatokkal lehet megállítani. A csatát követő hónapokban az ISZ sorozat fejlesztése már annyira felfutott, hogy 1943. októberében az ISZ-1 sorozatgyártását elindították, de már novemberben rendszeresítik az ISZ-2-t («Объект 240») és ennek hatására az ISZ-1 gyártását már 1944. januárban le is állítják.

Összesen 107 darab készült belőle.

Technikai adatai itt olvashatók>>>

ISZ-2 (ISZ-122 néven is ismert)



A KV-85 és az ISZ-1 létrehozása 1943. végére sikerrel tett eleget annak a követelménynek, hogy szembeszálljanak és megsemmisítsék a német Tigriseket, illetve Párducokat. Ugyanakkor a megjelenő német páncélvadászok és rohamlövegek vitathatatlan romboló ereje az ISZ sorozat fejlesztését is arra ösztökélte, hogy növeljék a harckocsik ágyújának űrméretét.

Ezt támasztotta alá az is, hogy a 85 mm-es D-5T harckocsiágyú ugyan 500-1000 m közötti távolságból csak akkor volt képes átütni a Tigris homlokpáncélját, ha az ideálishoz közeli (90º) szögben csapódott be. A Párducnál, amely hasonlóan a szovjet tankokhoz döntött páncéllal rendelkezett, ez meg sem valósult. Olyan ágyú kellett, ami erősebb és nagyobb energiával rendelkezik.  

1944-es év már arról szólt, hogy a német hadsereg elkeseredetten védekezik, az elfoglalt területeket az utolsó emberig tartja és a nagyobb városokat, a fontosabb frontszakaszokat műszaki zárakkal megerősíti. A szovjet tankoknak már nem csak a német páncélosokkal, hanem a beásott gyalogsággal és a páncéltörő fegyverekkel is meg kell küzdenie.

Már 1943-ban felvetődik a 107, 122, sőt, a 152 mm-es ágyúk harckocsiba történő beépítése, végül is a korábban bevált 122 mm-es A-19 löveg átalakítása mellett döntöttek. Az új harckocsiágyút – immár D-25T néven – rögtön gyártani is kezdték. Kezdetben jellegzetes T-alakú csőszájféket szereltek rá, de egy kísérleti lövészeten bekövetkező robbanás után a németek kétkamrás változatával cserélték le és a sorozatgyártásban is ezt alkalmazták.

A páncélvédettség növelése alapkérdés volt, ugyanis a német páncélosokban alkalmazott 88 mm-es (Tigris) és a 75 mm-es hosszú csövű (Párduc) ágyúk ellen az akkor létező szovjet harckocsik vesztésre álltak. Az ISZ-2-ben alkalmazott nagyűrméretű löveg amúgy is megnövelte a torony súlyát, a páncélzat növelése már a mozgékonyság és a harctéri alkalmazás rovására ment volna, így erről rövid úton lemondtak. Helyette az alváz homlok- és oldalpáncéljának erősítésére koncentráltak, aminek eredménye az volt, hogy sikerült elérni a 120 és a 90 mm-es vastagságot.

A szovjet nehézharckocsik fejlesztése 1944-re a II. világháború egyik legerősebb tankjának létrehozásához vezetett. Az ISZ-2 nagy szerepet játszott a támadó hadműveletek legfontosabb momentumában, azaz a megerősített frontvonal áttörésében, illetve az erődrendszerré átépített nagyvárosok ostromában. A típus megfelelően igazolta erejét, de a gyors bevezetés és a nem megfelelő minőségű gyártás következtében meghibásodások és minőségi problémák jelentkeztek, de ezek kijavítása után már elismerő eredményekről vannak jelentések.

Például 1000 km meghibásodás nélküli működésről, amit a háborús körélmények közötti gyártásnál nem kis teljesítmény. Összehasonlításképpen a technikailag fejlettebb és kidolgozottabb Tigris és Párduc harckocsik technikai kiszolgálása, javítása és karbantartása ebben az időszakban az anyaghiányok és a termelési kapacitás csökkenése miatt egyre nagyobb problémát jelentettek a náci Németországnak.

A Cseljabinszki Traktorgyár ekkor már nem csak gyártási kapacitással, hanem tapasztalt fejlesztőmérnökökkel is rendelkezett, akik az új típusokat tudatosan fejlesztették, felhasználva a korábbi típusok eredményeit.

1943. októberében már az első ISZ-2 példányok összeszerelése folyt és a gyártása egészen 1945. júliusáig tartott, összesen 3390 darab készült el.  A háború után a típust Kínába és Kubába is exportálták, sőt, a Szovjetunió tartalékában egészen 1995-ig szerepelt.

Technikai adatai itt olvashatók>>>

ISZ-3



Fejlesztése a II. világháború utolsó hónapjaiban kezdődött, de a harcokban már nem vett részt. A típus létrehozásának legfőbb indoka az ISZ-2 fejlesztésekor megállapított páncélvédettség hiánya volt, azaz a torony és az alváz homlokpáncélja nem volt elég erős a német harckocsiágyúk találataival szemben. Ezt egyrészt a merőleges felületek megszűntetésével, illetve a páncél vastagságával igyekezték orvosolni.

Ez vezetett az ISZ-3 alvázára annyira jellemző „csuka” kialakításra: 110 mm-es hengerelt páncéllemezeket olyan módon hegesztették össze, hogy szemből egy kúpos, előreszegezett orr jött ki. A vezető búvónyílását – eltérően a korábbi ISZ típusoknál alkalmazott megoldástól, ahol a vezető a tornyon keresztül mászott be a helyére – a torony előtt közvetlenül alakították ki. Az addig megszokott rést, amelyen keresztül a sofőr kinézett, periszkópra cserélték. A páncéltest oldalát 90 mm-es 60 º -os döntött páncéllemezekből alakították ki. Megváltoztatták a torony alakját is, megjelenik a cseppalakú, öntött homogén acéltorony, amely ettől kezdve a szovjet tankokat jellemezni fogja. Ez a kialakítás gyakorlatilag kiküszöböli a torony tövére célzott lövések hatását. A torony páncéljának vastagsága alul 220 mm, felül 110 mm, de az elülső homlokrészen ez elérte a 250 mm-t is.

Az ISZ-3 fegyverzetében továbbra is főszereplő volt a korábbi ISZ-2-nél kifejlesztett 122 mm-es D-25T harckocsiágyú, de természetesen számos újítást vezettek be, mely alapvetően a hatékony célzást, elsütést, illetve a könnyebb kezelhetőséget szolgálta.

Az elsődleges fegyverzet mellett egy 12,7 mm-es DSK géppuska (alapvetően légvédelmi feladatokra) és egy 7,62 mm-es DTM géppuska is felszerelésre került.



Bár Berlin ostromakor még nem vetették be, de 1945. szeptember 7-én a berlini díszszemlén – valószínűleg az angolszász szövetségesek elrettentése céljából – már 52 darab felvonult. Vannak elképzelések arról, hogy 1945. augusztusában a japánok ellen bevetették, de erről nincs dokumentált feljegyzés. Ugyanakkor a szovjet haderő ISZ-3-hoz köthető harci tapasztalata az 1956-os magyarországi felkelés leveréséhez köthető, amely során néhány darabos veszteségről vannak jelentések.

Az ISZ-3-ból 1945 és 1946 között 1555 darabot készítettek. 1955-56-ban Egyiptomnak szállítottak 60 darabot, amelyből Izrael is zsákmányolt. Az ’50-es évek végén 25 darabot Iraknak, 200 darabot Kínának, Észak-Koreának és 35 darabot Szíriának szállítottak. A Keleti Blokk országaiba gyakorlatilag nem került ebből a típusból, mindössze 2 darabot Lengyelország és egy darabot Csehszlovákia kapott oktatási célokra.

Technikai adatai itt olvashatók>>>

ISZ-4



1946-ban a legyártott ISZ-3 harckocsik kibocsátásával a Cseljabinszki Traktorgyár gyártókapacitása felszabadult. A hidegháború szele már lengedezett, ezért a Szovjetunió Minisztertanácsa utasításba adta egy új páncélos megtervezését és legyártását. A tervek szerint ezzel 155 darabot céloztak meg, de ebből mindössze 6 darab készült el. Ennek egyik oka az volt, hogy a fejlesztések eredményével és minőségével egyszerűen nem voltak elégedettek. A másik ok az volt, hogy a háború vége után – bármilyen furcsa is legyen – traktorokra is szükség volt.

Az ISZ-4 páncélzata kiemelkedően jóra sikerült, a megjelenése időpontjában nem volt olyan harckocsi, amely 1000 m távolságból hagyományos páncéltörő lőszerrel képes lett volna kilőni. Ugyanakkor ez jelentős tömegnövekedéshez vezetett, ami kihatott a mozgékonyságra, a kiszolgáló berendezések megbízhatóságára és így összességében a harckocsi harctéri alkalmazására. Ezt tetézte még az is, hogy a kumulatív lőszerek megjelenésével a hagyományos lőszerek elleni védelmet kiválóan biztosító vastag páncél haszontalanná vált.

A 60 tonnás tömeg miatt megerősített alvázra és főleg futóműre volt szükség. A teher hordását széles lánctalpakkal és plusz futógörgőkkel próbálták segíteni. És természetesen kellett egy új motor is: egy 12 hengeres dieseles V-motor 750 LE-vel. A nagy tömeg jelentős tervezési és gyártási problémákat okozott, ami egyre inkább az eredeti tervek felülvizsgálatát igényelte.

Az ISZ-4 eredeti terveit átdolgozták, majd a gyártást is átütemezték 1947-re. A legyártott prototípusok ismét nem váltották be a reményeket, azokat újból átdolgozták. Végeredményben az volt, hogy 1947-ben mindössze 52 darab ISZ-4 készült el.

1949-ben a kínos procedúra újból megismétlődött: megvizsgálták, problémásnak találtak, újratervezés, gyártás, még sem jó.



1951-ben még megjelent az ISZ-4 modernizált változata, de igazából már mindenki lemondott erről a típusról. 1956-ban összegyűjtötték és raktárba helyezték az összes példányt. Felhasználásukra 1970-ben került sor, amikor a megromlott viszonyok miatt a kínai határ mentén megerősített állásokat építettek, ahova 20 önálló katonai alakulatot helyeztek el, amelyek 10-10 darab ISZ-4 harckocsival rendelkeztek és azokat gyakorlatilag beásva, tűzfészekként használták.

Egyes példányok a Kubinkai harckocsi múzeumban, Csita és Zabajkalsz városokban emlékmű formájában láthatóak.

Technikai adatai itt olvashatók>>>

T-10 (eredetileg ISZ-5)



A figyelmes olvasó bizonyára észrevette azt, hogy az eredetileg ISZ-5 új nevet kapott. Ennek egyszerű oka volt: 1953-ban meghalt Sztálin és az ISZ monogram kényelmetlenné vált. A T-10 (leánykori nevén ISZ-5) a szovjet nehézharckocsik utolsó tagja volt, de igazából ennek a típusnak a születése is a II. világháború utolsó évéhez és az előzőekben megismert korábbi típusokhoz kötődik.

Valójában ezt a típust, illetve a fejlesztési koncepciót a főmérnök Kotyin még 1944-ben megfogalmazta, igaz semmi új nem volt benne: a páncélvédettség és a tűzerő növelésére tette a hangsúlyt, ebben a sorrendben. De voltak más koncepciók is, ezek ugyan továbbra is ISZ jelöléssel futottak, de igazából csak kísérleti elképzelések voltak, amelyek persze akár egyik pillanatról a másikra akár sorozatgyártási szakaszba is kerülhettek volna. De nem kerültek, mert az ISZ-6 és az ISZ-7 vagy technológiai zsákutcát vagy hatalmas fejlesztési kapacitással járó elhanyagolható eredményt produkált.

Az ISZ-6 például arról szólt, hogy a szovjetek a német Ferdinánd páncélvadászhoz hasonló tankot akartak létrehozni. A nagy átütőerőhöz hosszú csövű harckocsiágyúra van szükség, amit egy tank tornyában elhelyezni nem is olyan egyszerű. Ez persze kiegészült azzal az extra igénnyel, hogy az a bizonyos ágyú legyen 152 mm-es. Természetesen mindez a fizikai méretek és a tömeg növekedésével járt együtt, ami persze egyaránt kihatott a futóművel, a sebességváltóval és a motorral szemben támasztott követelményekre. És amikor mindezt valahogyan megoldották, akkor arra jutottak, hogy az ISZ-2 és az ISZ-3 – tetszik, nem tetszik – jobb, vagyis sehova sem jutottak.

Az ISZ-7 az ISZ-3 továbbgondolása volt, ha ránézünk, akkor rögtön szembeötlik a „csukaorr”. Ebben a típusban kezdik használni a torony és az ágyú elektromos motorral történő az irányzó pultjáról irányított meghajtását, illetve a lőszer szintén elektromos motorokkal történő tornyon belüli mozgatását. Itt is törekedtek a páncélvédettség növelésére, például a csukaorr 150 mm-es lemezekből épült, a torony öntött acélból készült, melynek a legnagyobb vastagsága 355 mm volt. A fő fegyverzetet adó 130 mm-es Sz-70 ágyú eredetileg egy haditengerészeti hajóágyú volt, szóval biztosan nagyot szólt. Összesen hat darab készült belőle.

Mindenesetre a két típusnál jelentkező üzemeltetési problémák (és főleg az elhárítással, javításra fordítandó erőfeszítések) arra vezettek, hogy visszanyúltak az ISZ-5 eredeti koncepciójához azzal a kiegészítéssel, hogy az ISZ-2 és ISZ-3 leváltását szolgáló harckocsi tömege nem lehet több 50 tonnánál. Ez gyakorlatilag annak elismerése volt, hogy a kor technológiája behatárolta a tömeg növekedését. Ezt támasztotta alá az is, hogy az első legyártott tíz darab prototípus próbájánál kiderült, hogy a motor gyenge, át kell alakítani a terveket. A módosításokkal 1953-ra el is készültek, de akkor a vaskezű Sztálin jobblétre szenderült és a tank új nevet kapott: T-10.

A páncéltestet hengerelt és sajtolt páncéllemezekből hegesztették össze, csukaorr kialakításban, a 120 mm vastagságú homlokpáncél 57º-os szögben volt megdöntve. Az oldalpáncél szintén döntött (60º) és 80 mm vastag volt.

A fő fegyverzetet a 122 mm-es D-25TA ágyú adta, ami az az ISZ-2 és 3-ban használt harckocsiágyú (azaz az eredetileg A-18) fejlesztett változata volt. Elektromechanikus berendezés segített a lőszer tornyon belüli mozgatásában, amivel sikerült a harckocsi tűzgyorsaságát 3-4 lövés/percre növelni. A csövet már vízszintes stabilizátorral szerelik fel. A T-10  erőforrását egy 12 hengeres V diesel motor adta, 700 LE teljesítménnyel.



A T-10-et többször is modernizálták, több változatát is létrehozták, gyártása 1953-tól 1962-ig tartott, Cseljabinszkban és Leningrádban. Bármilyen furcsa, de nincs pontos adat arra vonatkozóan, hogy hány darab készült. Mindenesetre a 8000 darab túlzónak látszik, reálisnak inkább 1500-2000 darab tűnik. A volt Szovjetunió területén több kiállított példánnyal is lehet találkozni.

Technikai adatai itt olvashatók>>>

Összefoglalás

A szovjet nehézharckocsik fejlesztési története jól tükrözi azt az irányvonalat, hogy a háborús években a náci Németország által kifejlesztett nagyteljesítményű harckocsikra adott válaszlépés hogyan teljesedett ki és hogyan érte el a tömegből és a technológiai korlátokkal behatárolt tetőpontját. Ahogyan a náci Németország harckocsi fejlesztése is elmozdult a gigantomán megoldások felé (Tiger II, és a Maus szörnyről már ne is beszéljünk) a szovjet fejlesztések is a fizikai méretek növelésében látta a megoldást.

A német ipar a háború végén már sem anyaggal, sem üzemeltetési és javítási kapacitással nem volt képes az anyagháború igényeit kiszolgálni. A technológiai fölény ugyan rendelkezésre állt, de ez önmagában nem tudta megállítani a kezdetlegesebb, de megbízhatóbb szovjet tankok tömegét.

A szovjet iparnak hasonló problémája nem volt, irdatlan mennyiségű anyag és emberi kapacitás állt rendelkezésre. Ugyanakkor a brutális erő igényét brutális méretekkel próbálták kiszolgálni, miközben új típusú fegyverek – kumulatív páncéltörő eszközök – jelentek meg, amelyek könnyűek, olcsók és rendkívül hatékonyak voltak a harckocsik páncéljának átégetést illetően.

Ugyan az ISZ sorozat fejlesztése véleményem szerint vakvágány volt, de a fejlesztés folyamán rengeteg olyan technológiai eredmény és tapasztalat halmozódott fel, amelyeket aztán - visszatérve a közepes harckocsik koncepciójához – a későbbi T-54/55, T-64, T-72 harckocsiknál eredményesen használtak fel.