2.  Fejezet
Csavaros elmék

Az ellenség megtévesztése a háborúban – gondolta John Godfrey admirális, aki Nagy-Britannia haditengerészeti hírszerzési igazgatója volt – olyan mint a horgászat. Konkétan mint a műlegyes pisztránghorgászat. A pisztránghorgász – írta egy szigorúan titkos emlékeztetőben – egész nap türelmesen dobál. Gyakran változtatja a helyet és a csalit. Ha felriaszt egy halat, akkor pihenteti a vizet egy fél órára, de a fő törekvés, tudni illik, hogy valamivel, amit a csónakjából engedett ki, elcsábítsa a halat, folyamatosan működik.

Godfrey „Pisztráng Feljegyzését” 1939. szeptember 29-én, amikor a háború még csak alig három hete tartott, szétküldték az összes katonai hírszerzés fönökének. Godfrey neve alatt lett ugyan kiküldve, de minden jel szerint személyi titkárának – Ian Fleming korvettkapitánynak, aki késöbb James Bond regények írására adja a fejét – több köze volt hozzá. Godfrey szavai szerint Fleming rendelkezett a hírszerzési tervezéshez szükséges kifinomult szimattal és különösen jó volt – jobb, mint sokan várták – az összeesküvések megálmodásában, amelyek célja az volt, hogy túljárjanak az ellenség eszén. Fleming ezeket a terveket romantikus indián ábrándoknak nevezte, de ezek halálosan komolyak voltak. A Feljegyzés több ötletet is felsorol, amivel rá lehet szedni a németeket a tengeren, több olyan módszert, amellyel a „halat” megtévesztéssel, fortéllyal, hamis információ átadásával csapdába lehet csalni. Az ötletek rendkívül ötletesek és alig hihetőek voltak, ahogyan Fleming legtöbb írásának. A Feljegyzés ezt el is ismerte, hogy az első látásra ezen ötletek többsége némileg fantasztikusnak hathatnak, mindazonáltal tartalmaznak néhány ötletcsírát és minél többet vizsgáljuk azokat, annál kevésbé tűnnek majd fantasztikusnak.

Maga Godfrey rendkívül kicsinyes ember volt. Keménykezű, hirtelenharagú és szívós ember, aki Fleming Bond történeteiben „M” mintája lett. A haditengerészeti hírszerzésnél senki sem volt, aki jobban értékelte azt a sajátos gondolkodásmódot, ami a kémkedéshez és a kémelhárításhoz szükséges.

– Ez egy olyan vállalkozás, ami a megtévesztésről, a kettős ügynökök kezeléséről, a szándékos kiszivárogtatásról és az ellenség fejében egy kettős ügynök iránti bizalom kiépítéséről szól, amihez egy sor csavaros eszű elmére van szükség, amellyel én nem rendelkezem – írta.

 – A hírszerzési adatok gyűjtése és a hamisak terjesztése olyan volt – gondolta – mint egy hosszúnyelű kanállal higanyt áttuszakolni a rekettyésen.

A „Pisztráng Feljegyzés” a csavaros gondolkodásmód mesterműve volt, ötvenegy javaslattal, hogyan ültesssenek el ötleteket a németek fejében, kezdve a lehetségestől egészen a kiszámíthatalanig. Voltak közöttük ledobott focilabdák, amelyeket világító festékkel kentek be, hogy odacsalják a tengeralattjárókat, Hitler Reich-ét átkozó palackposták, amelyeket fiktív U-hajók kapitányai küldtek, „kincseshajókat” küldtek ki, amik tele voltak rakva kommandósokkal és hamis információkat terjesztettek a feddhetetlen és makulátlan Times hamis másolataival. Az egyik leggusztustalanabb ötlettervezet az volt, hogy élelmiszernek álcázott – valójában robbanószerrel megtöltött –  oldalukon többnyelvű felhasználói útmutatóval ellátott konzervesdobozokat dobtak az áramlatokba, abban a reményben, hogy az ellenség éhes tengerészei vagy tengeralattjárósai kihalásszák azokat, megpróbálják kinyitni és ezzel saját magukat robbantják fel.

Bár ezen tervek közül egy sem valósult meg, a Feljegyzés mélyén egy másik ötlet magjai voltak elásva, a listán a huszonnyolcadik minden értelemben fantasztikus volt. A „Javaslat” címmel (, amely nem igazán megfelelő cím) Godfrey és Fleming ezt írják:

„Az alábbi javaslatot Basil Thomson könyvében használták fel, amiben egy pilótának felöltöztetett hullát, akinek feltételezhetően nem nyílt ki az ejtőernyője – zsebében az eligazítással – partra vetett a víz. Természetesen a hulla beszerzése a Haditengerészeti Kórházból nem lenne probléma, de annak friss hullának kell lennie.”

Basil Thomson, aki korábban Tonga miniszterelnökének titkára, a sziámi király nevelője, a dartmoori börtön exigazgatója, majd rendőr és regényíró volt, az I. világháborúban kémek elfogásával szerzett hírnevet. A Scotland Yard Bűnügyi Nyomozói Osztály és egyben a Fővárosi Rendőrség Specális Különítményének vezetőjeként a német kémek követésére Nagy-Britaniában (csak részben engedélyezett) pénzösszegekkel rendelkezett, a kémek közül sokat elkaptak és kivégeztek. Kihallgatta Mata Harit is (arra következtetett, hogy ártatlan) és elterjesztette az ír nacionalista és forradalmár Sir Roger Casement Fekete Naplóját, részletezve annak homoszexuális kalandjait. Casement-t ezt követően elítélték és árulásért kivégezték. Thomson a megtévesztések korai mestere volt, de nem csak a szakmai életében. 1925-ben a derék rendőrfőnököt elítélték szemérem elleni cselekményért, amit Miss Thelma de Laval-lal követet el egy londoni park padján és öt fontra megbüntették.

Miközben kémeket fogott el, szakszervezeti vezetőket figyelt meg és prostituáltakkal lépett kapcsolatba (kutatási célból, ahogyan a bíróságon magyarázta) Thomson talált időt arra is, hogy megírjon tizenkét detektívregényt. Thomson hőse – Richardson nyomozó – egy olyan világban élt, ahol feszes ajkú, illatos kisasszonyok vannak végveszélyben és az idegesítő külföldiek a Brit Gyarmatbirodalomra szorulnak. A legtöbb Thomson regény olyan címekkel, mint a „Halál a fürdőszobában” és „Richardson ismét nyerésben” azonnal felejthetőek. De az 1937-ben  kiadott „A kalapos kisasszony rejtélye” című könyvében – furcsa cím – elültetett egy magot. A regény egy viharos éjszaka kezdődik, amikor egy pajtában rátalálnak egy halottra, nála pedig John Whitaker névre kiállított papírokra.  A kifejezetten unalmas detektív munkának köszönhetően Richardson felügyelő rájön arra, hogy a halott ember zsebében minden dokumentumot zseniálisan hamisítottak: a névjegykártyáit, a számláit, még az útlevelét is, amelyből a valódi nevet egy speciális festékeltávolítóval törölték ki és egy hamis nevet használtak helyette.

– Ismertem ez az anyagot, a háború alatt sokat alkalmazták – mondja Richardson felügyelő – Bármilyen dokumentumból nyom nélkül tudom kiszedni a tintát. A regény fenmaradó részében túlzott hosszúságban a pajtában talált hulla személyazonosságát bogozza ki.

– Bármennyire valószínűtlennek hangzik egy történet, ki vagyunk képezve arra, hogy kinyomozzuk azt – mondja Richardson felügyelő – Csak ezen a módon juthatunk el az igazsághoz. Richardson felügyelő mindig ilyeneket mondott.

„A kalapos kisasszony rejtélye” nem a detektívregény műfaj klasszikusa. A közönséget nem köti le Richardson felügyelő erőfeszítései és a könyvből csak nagyon kevés példányt adtak el. De az ötlet, hogy hamis személyazonosságot hozzanak létre egy holttestnek megragadt a könyvimádó Ian Fleming az elméjében, aki Thomson minden regényét megszerezte. Az ötlet eljutott az egyik kémtől és regényírótól a másik jövőbeli kémhez és regényíróhoz, és 1939-ben, amikor Basil Thomson meghalt, ötlet hivatalosan is befészkelte magát Britannia kémfőnökeinek gondolataiba, ahogy egyre jobban körvonalazódott a nácikkal vívott vad hírszerzési háború.

Godfrey admirális, aki pisztránghalászként semmit sem szeretett jobban, mint egy jó zsinórt tudta, hogy a legjobb sztorik igazak is.

– A II. világháború messze sokkal érdekesebb, szórakoztatóbb és kifinomultabb példákat kínált a hírszerzés háborújából, mint egy kémregény írója kidolgozhatna – írta késöbb. Négy éven át ez a „nem igazán megfelelő című” ötlet békésen szunnyadt, a horgász/kém által kivetett csillogó csali várta, hogy valaki ráharapjon.

1942. szeptember végén hátborzongtató riasztás futott végig a brit és az amerikai titkosszolgálati körökben, amikor úgy tűnt, hogy Francia Észak-Afrika tervezett inváziójának dátuma a németek kezébe került. Szeptember 25-én, a brit FP119 számú Catalina hidroplán, amely Plymouthból Gibraltárba tartott, egy heves elektromos viharban Cadiznál, Spanyolország atlanti partjainak közelében lezuhant és három utas és a hét tagú legénység halálát okozva. Közöttük volt James Hadden Turner hadnagy-számvivő, aki a brit Királyi Haditengerészet futára volt és akinek birtokában egy Gibraltár kormányzójának szóló levél volt, amely közölte, hogy Dwight Eisenhower tábornok, a szövetséges főparancsnoka, közvetlenül a támadás elött érkezik a Sziklára és a támadás dátumát november 4-re jelölte meg. Egy másik levél, amit szeptember 21-én kelteztek, további információkat tartalmazott a közelgő Észak-Afrikai invázióról.

A testek La Barrosa-nál, Cadiztól délre értek partot és a spanyol hatóságok fedezték fel azokat. Huszonnégy óra múlva Turner testét zsebében a levéllel, a cadizi parancsnok – egy spanyol admirális – adta át a helyi brit konzulnak. Ahogy kitört a háború, Spanyolországban ugyan fenntartotta semlegességét, mégis a Szövetségesek attól tartottak, hogy Francisco Franco tábornok sok mindent megoszthat Hitlerrel. A spanyol hivatalos álláspont nagyjából a tengelyhatalmakat támogatta és sok spanyol tisztviselő kapcsolatban volt a német hírszerzéssel és Cadiz környéke különösen ismert volt arról, hogy hemzsegnek a német kémek. Lehetséges, hogy a levél, ami felfedi a szövetséges támadás dátumát, már az ellenség kezébe került? Eisenhower – saját szavai szerint – nagyon aggódott.

Az Észak-afrikai invázió, fedőnevén a "Fáklya hadművelet” már négy hónapja készült. George Patton vezérőrnagynak köszönhetően október 23-án a Western Task Force vitorlát bontott Virginiában és harmincötezer emberrel Francia Marokkó és Casablanca felé vette az irányt. Ugyanakkor, a brit erők megtámadják Orant Francia Algériában, így a közös szövetséges erők megszállják Algériát. A németek természetesen tisztában voltak azzal, hogy komoly offenzíva várható. Ha a levelet már elfogták és továbbították, akkor már a támadás dátumát is tudják és Gibraltár, mint átjáró a Földközi-tenger és Észak-Afrika felé, kulcsfontosságú szerepet fog játszani.

A spanyol hatóságok biztosították Nagy-Britanniát, hogy Turner holttestéhez nem nyúltak hozzá. Szakértők repültek Gibraltárba, hogy a testet és a levelet vizsgálatoknak vessék alá. A négy pecsét, ami rögzítette a borítékot már sérült volt, látszólag a tengervíz hatásától de az írás még mindig meglehetősen jól olvasható volt, annak ellenére, hogy legalább tizenkét órán át vízben ázott. De néhány nyomszakértő kém szerint a szövetségesek megnyugodhattak. Amikor Turner kabátját kinyitották, hogy a levelet kivegyék a belső zsebéből, a szakértők észrevették, hogy homok szóródott ki a gombokból és a gomblyukakból, ami akkor kerülhetett oda, amikor a test partra sodródott.

– Az eléggé valószínűtlen – állapították meg a britek – hogy bármelyik ügynök vissza tudta rakni a homokot, amikor ujragombolja a kabátot. A Spanyolországban dolgozó német ügynökök ugyan jók voltak, de nem annyira jók. A titok biztonságban volt.

A britek gyanúja mégsem volt alaptalan. A Catalina légiszerencsétlenségének volt egy másik áldozata is, Louis Daniélou, a Szabad Francia Erők hírszerző tisztje – fedőnevén Clamorgan  –, aki az ellenséges vonalak mögötti  titkos brit szervezeteket ellátó Special Operations Executive (SOE) számára dolgozott. Daniélou-nél volt egy jegyzetfüzet és egy franciául írt szeptember 22-én keltezett  dokumentum, ami bár homályosan,  Észak-afrikai célpontokra vonatkozó brit támadásokra hivatkozott. Elfogott és dekódolt rádióüzenetek jelezték, hogy ezt az információt valóban átadták a németeknek. Az összes dokumentumot, amely tartalmazta az Észak-afrikai prominens személyek (azaz ügynökök) listáját és lehetséges információkat ottani szervezetekről, egy jegyzetfüzettel együtt lefényképezték és  az ellenség kezére került. Egy meg nem nevezett olasz ügynök kapta meg a másolt dokumentumokat és átadták azokat a németeknek, akik az információnak – tévesen  – nem  tulajdonítottak nagyobb fontosságot mint bármely más egyéb felderítési adatnak. A németek esetleg még azt is gyaníthatták, hogy a dokumentumokat valószínüleg megtévesztésnek szánták.

Az Atlanti Óceán a katonai hírszerzés egy fontos elemét sodorta a németek kezébe, akik szerencsére nem ismerték fel annak jelentőségét. Mindez arra utalt, hogy számítani lehet arra, hogy a spanyolok át fogják adni azt, amit találnak és ezt az aligha semleges hozzállást számításba lehet venni. Ez volt a bizonyíték arra, hogyan befolyásolják a német gondolkodásmódot, azaz csábító legyet be kell dobni a vízbe.

Az incidens megrázta a katonai felderítés főnökeit, de egy hírszerző tiszt csavaros elméje befogadta azt és rögzült ott. Ez az elme Charles Christopher Cholmondeley-hez, a Royal Air Force egy huszonöt éves repülő hadnagyához tartozott, akit az MI5-höz  –  a titkosszolgálathoz  – vezényeltek. Cholmondeley (ejtsd Csámlí) egyike volt a természet legfigyelemre méltóbb különceinek, de egyben a leghatékonyabb harcosa is ennek a furcsa és bonyolult háborúnak. Cholmondeley vastag, kerek szemüvegen keresztül és egy figyelemre méltó hathüvelykes és hegyesre kivakszolt bajusz mögül tekintett a világra. Több mint hat láb és három hüvelyk magas volt és úgy tűnt, hogy az egyenruhája mérete soha sem passzolt, akinek furcsa ügető járása volt, ahogyan járás közben emelgette a lábait.

Cholmondeley vágyott kalandra. A canfordi iskola tanulójaként csatlakozott a Nyilvános Iskolák Felderítő Társaság expedíciójához, ami Finnország és Új-Fundland ismeretlen területeit szándékozott feltérképezni. Sátorban élve Kendal mentolos kekszen élt, felfedezett egy új cickányfajt, ami hálózsákjában pusztult el, és az expedíció minden pillanatát élvezte. Tanult földrajzot Oxfordban, csatlakozott a Tiszti Kiképző Hadtesthez és a 1938-ban jelentkezett – sikertelenül – a Szudáni Szolgálathoz. Rövid ideig dolgozott a király Futárszolgálatnál, ami a futárok testülete volt, akik szerte a világon üzeneteket hordoztak nagykövetségekre és konzulátusokra és gyakran tekinték az első lépcsőfoknak a felderítők karrierjében.

A Cholmondeley ősei közül a legkíválóbb az anyai nagyapa volt, Charles Leyland, aki a Leyland ciprust adta a világnak, számtalan külvárosi sövényvita okozóját. Cholmondeley egy elbűvölő jövőt tartott szemei elött: ő arról álmodott, hogy kém, katona vagy legalábbis egy gyarmati tisztviselő lesz egy messzi és egzotikus földön. Egyik testvére – Richard – Dunkerque-i harcokban halt meg, ami tovább szította Charles eltökéltségét, hogy akciót, izgalmat és ha szükséges a hősi halált találjon.

Cholmondeley-nek kalandor elméje volt, de sem a teste, sem a szerencséje nem volt az. 1939-ben pilótatisztté nevezték ki, de gyenge látása azt jelentette, hogy soha sem fog repülőgépet vezetni, még akkor sem, ha a pilótafülkében el lehetett volna helyezni suta alakját. Húga szerint ez egy szörnyű csapás volt számára. A hősies magasságokba vágyó Cholmondeley-t a háború egész idejére földhöz kötötte az asztal alatti hosszú lábai. Ez talán tompította volna egy kisebb ember ambícióit, de nem Cholmondeley-t, aki fantáziáját és energiáit inkább a rejtett munkába fektette.

1942-re megkapta a repülőhadnagy rendfokozatot a RAF Hírszerzési és Biztonsági Osztályánál, amely az MI5-höz tartozott. Tommy Argyll Robertson (monogrammjai alapján általánosan "Tar"-nak hívott) MI5 főnök, aki a brit hírszerzés B1A – az elfogott ellenséges kémek kettős ügynököként futtatásával foglalkozó – részlegét vezette, Cholmondeley-t mint "ötleteembert" szervezi be, és úgy jellemzi, hogy  "rendkívüli és szórakoztató". A szolgálaton kívül Cholmondeley antik autókat restaurált, tanulmányozta a rovarok párzási szokásait és revolverrel vadászott fogolyra. Cholmondeley udvarias, korrekt és  szinte betegesen félénk és titokzatos volt. A Whitehall környékén jellegzetes figura volt, amikor karjait lóbálva és élénk ugrálásával a járdán egy hatalmas röpképtelen és rövidlátó madárra hasonlított. De minden különcsége ellenére Cholmondeley volt a legjelentősebb koponya a kémkedés világában.

Cholmondeley néhány elképzelése extrém módon hajmeresztő volt. Egy hírszerző tiszt kollégája szavai szerint egyike volt azon kifinomult és találékony elméknek, akik állandóan fantasztikus ötletekkel állnak elő, általában annyira, hogy megvalósításuk vagy lehetetlen vagy olyan bonyolult volt, hogy az már a hatékonysági problémát okozott. Cholmondeley szerepe, ahogyan Ian Fleming szerepe a Haditengerészeti Felderítésnél az volt, hogy elképzelje az elképzelhetetlent és megpróbálja az igazságot ebbe az irányba csábítani. Hivatalosan a kiemelten titkos XX Bizottság – másnéven Huszas Bizottság  – titkára volt, amely a kettős ügynökök felügyeletéért és hasznosításáért felelt és nevét a két római szám által formált a kettőskeresztről kapta. ( Az irónikus elnevezés Charlie Chaplin előtt is tisztelgett, mert az 1940-ben megjelent „Diktátor” című filmben egy XX-et ábrázoló zászló alatt – ez utalás volt a horogkeresztre – alakította a címszerepett.) John Masterman, egy száraz és aszketikus oxfordi professzor elnöksége alatt a Huszas Bizottság minden csütörtökön összeült a St. James’s Street 58. szám alatti MI5 irodában, hogy megvitassák Tar Robertson által futtatott kettősügynök rendszert, új megtévesztési terveket találjanak ki és kiforralják azt, hogyan adják át az ellenségnek a legnagyobb kárt okozó információkat. Tagjai a haditengerészet, a hadsereg és a légierő felderítésének, valamint az MI5 és MI6 képviselői voltak. A szuperkémek eheti gyűlésének titkárként és az MI5 képviselőjeként Cholmondeley-nak tudomása volt a háború néhány legtitkosabb tervéről. Ő is olvasta a Godfrey és Fleming 1939-es (nem igazán megfelelő című) egy holtest felhasználásáról szóló Javaslatát a fals információk átadásra. A Catalina lezuhanása Cadiz partjainál bebizonyította, hogy a terv működhet.

1942. október 31-én – csak egy hónappal a Turner hadnagy holttestének a spanyol tengerpartról történő visszaszerzése után – Cholmondeley bemutatta a Huszas Bizottságnak saját ötletét, mely a "Trójai faló" fedőnevet kapta, amit úgy írt le mint szigorúan titkos jellegű dokumentumoknak az ellenség kezébe történő tervezett eljuttatása. Lényegében Pisztráng Feljegyzésben vázolt terv egy kibővített változata volt:

Az egyik londoni kórházból beszerzett holttestet (normál békeidőben ára £ 10) a megfelelő ranggal a hadsereg, a haditengerészet vagy a légierő egyenruhájába kell felöltöztetni. A tüdőt vízzel kell feltölteni és a dokumentumokat az egyik belső zsebben kell elhelyezni. Aztán a testet a Parti Parancsnokság repülőgépéről a megfelelő helyen ki kell dobni, ahol az áramlatok sora valószínűleg ellenséges területen fogják partra sodorni a testet. A holttest megtalálásakor az ellenség fejében az feltételezés alakuljon ki, hogy  egy brit repülőgépet vagy lelőttek vagy megsérült és a megtalált holttest az egyik utas. Míg egy futár nem lehet biztos abban, hogy átjut, ha egyáltalán átjut, a dokumentum formájában átadott információknak sokkal titkosabb jellege van, mint amit egy normál B1A csatornán közölhető lenne.

Az élő ügynököket vagy kettős ügynököket megkínozhatják, megfordíthatják vagy kényszeríthetik, hogy felfedje a szállított hamis információkat. A holttest soha sem fog beszélni.

Mint a legtöbb Cholmondeley elképzelés ez is egyszerre volt tökéletesen egyszerű és pokolian problematikus. Miután felvázolta napjaink Trójai Falovának építésének terveit, Cholmondeley nekilátott a lukak bedugaszolásának. A boncolás azt is megmutathatja, hogy a holttest nem fulladt meg, vagy a dobást végrehajtó repülőgépet elfoghatják. Még ha egy megfelelő holttestet is találnának, akkor is egy létező tisztet kellene duplikálni. A Huszas Bizottság egyik tagja rámutatott arra, hogy ha egy holtestet kidobnak egy repülőgépből, akkor kétségtelenül meg fog sérülni és ezek a sérülések a halál beállta után fognak – azonosíthatóan – bekövetkezni. Ha a holtestet olyan helyen helyezik el, ahogy az ellenséges vagy ellenség által megszállt területen sodródjon partra, mint például Norvégiában vagy Franciaországban, akkor minden lehetőség adott, hogy a német szakértők teljes és képzett post-mortem vizsgálatot végezhessenek. Katolikus országokban ezzel ellentétben hagyományosan idegenkednek a boncolástól bár Spanyolország és Portugália semlegesek, hajlanak a tengelyhatalmak felé. Így világos volt, hogy Spanyolország volt az az ország, ahol a dokumentumok hihetősége kezelhető,  vagy legalábbis nagyobb, mint Németországban.

Cholmondeley ötlete egyszerre volt új és nagyon régi. Valóban, a fedőnév kiválasztása is mutatja, hogy ez a trükk milyen messzire vezethető vissza a történelemben. Odüsszeusz lehetett az első, aki az ellenségnek vonzó ajándékot kínál, amely kellemetlen meglepetést rejt, de sok utánzója volt. A felderítés zsargonjában a félrevezető információk telepítésének hamis baleset segítségével megvalósuló technikájának neve „tarisznyacsel”.

A tarisznyacsel Richard Meinertzhagen ornitológus, antiszemita cionista, szerencsejátékos, csaló és a brit kém agyszüleménye volt. Meinertzhagen kortársa T.E. (Arábiai) Lawrence a „Bölcsesség hét pillérében” ezt a rendkívüli és rendkívül csúnya embert úgy jellemzi, hogy Meinertzhagen nem ismert félmegoldást. Logikus gondolkodású és mélyen idealista volt, meg volt győződve arról, hogy a jó nevében fel lehet használni a gonoszt is. Stratéga, földrajztudós és a csendesen  nevető ember volt, akiben örömöt váltott ki az ellenség (vagy barát) becsapása néhány gátlástalan tréfval vagy a sarokba szorított német fejek bikacsökkel történő szó szerinti szétverése. Ösztöneit egy rendkívüli erős test és vad agy biztatta.

1917-ben a brit hadsereg Sir Edmund Allenby tábornok vezetése alatt már másodszor támadták meg a törököket Gázánál, de nem találtak utat Jeruzselem felé, mert az ellenséges erők blokkolták azt.

Allenby úgy döntött, hogy a következő támadást keleten Beershebánál kellene indítani, miközben a törököket rá kell venni, hogy a következő támadást Gázánál várják (ami egyébként logikus célpont lett volna). A megtévesztés irányításáért felelős tiszt Richard Meinertzhagen őrnagy volt Allenby felderítőstábjából.

Meinertzhagen tudta, hogy a hatékony csalás kulcseleme az, hogy nem csak azt kell elrejteni, amit csinálunk, hanem meg kell győzni a másik oldalt arról, hogy amit csinálsz az fordítottja annak, amit valójában éppen csinálsz. Megtöltött egy tarisznyát hamis papírokkal, naplóval, húsz fonttal készpénzben és a táskát bekente a lova vérével. Aztán addig lovagolt a senki földjén, amíg egy török lovas járőr rálőtt, amire ő a nyeregben összerogyott, mintha megsebesült volna, elejtette a tarisznyáját, távcsővét és a puskáját, majd visszavágtatott a brit vonalakig. Az egyik levelet (Meinertzhagen nővére Mary írta), az állítólagos tarisznya tulajdonos feleségétől származik, amelyben bejelenti, hogy megszületett fiuk. Ezt tiszta viktóriánus szentimentalizmussal teszi "Viszlát, kedvesem! A nővér azt mondja, hogy nem szabad fárasztanom magam a sok levélírással ... A baba is csókolja Apucit!” Meinertzhagen ezután már egy új műveletet szervezett, hogy úgy tűnjön, mintha lázas keresés folyna, hogy nyomára leljenek a hiányzó táskának. Egy napiparancsba csomagolt szendvicset is elhelyeztek a közeli ellenséges vonalak közelében, amiben hivatkoztak egy óvatlan járőr által elvesztett és eltűnt dokumentumra. Meinertzhagen elrendelte, hogy a járőr jelenjen meg a (nem létező) bíróság elötti vizsgálaton hogy megmagyarázza az elveszett tarisznyát.

A törökök ennek megfelelően koncentrálták erőiket Gázánál és átcsoportosítottak két hadosztályt Beersebából. 1917. október 31-én a britek ismét támadtak és Beerhebánál visszaszorították a keskeny török vonalakat. Decemberre a britek bevették Jeruzsálemet. Meinertzhagen azt harsogta, hogy a tarisznya csel egyszerű, megbízható és olcsó volt. De a győzelem egy másik fondorlatos Meinertzhagen trükknek is tulajdonítható volt, amikor több száz ópiummal töltött cigarettát dobtak le a török vonalak mögött. Egyes történészek azt állították, hogy a tarisznyacsel nem volt olyan sikeres mint ahogyan Meinertzhagen állította. A törököket becsapták. Vagy csak lehet, hogy fantasztikusan kővé váltak.

A cselt már frissítették és alkalmazták a II. világháború alatt is. 1942-ben az Alam Halfa-i csata elött egy holtestet helyeztek el egy felrobbant felderítő járműben, amely egy térképet szorongatott, amely egy jól járható utat ábrázolt a sivatagon keresztül, abban a reményben, hogy így Rommel tankjait a laza homokba irányítják, ahol azok majd megrekedhetnek. Egy másik variáció a témára az volt, hogy Ciprus hamis védelmi tervét egy nőnél hagyták Kairóban, akiről tudták, hogy kapcsolatban van a Tengelyhatalmak felderítésével. A legutolsó verziót Peter Fleming – Ian Fleming bátyja – helyezte el, aki felderítő tisztként dolgozott Archibald Wavel tábornok, a Távol-Keleti Szövetséges Főparancsnok irányítása alatt. Peter, aki szintén rendelkezett öccse élénk a fantáziájával és már sikeres író volt, kiagyalta saját tarisznya cselét „Hiba”, fedőnévvel, amelynek célja az volt, hogy meggyőzze a japánokat, hogy Wavell maga is megsérült a burmai visszavonulás során és hátrahagyott számos fontos dokumentumot egy elhagyott autóban. 1942 áprilisában hamis dokumentumokat, egy fényképet Wavell lányáról, személyes leveleket, regényeket és egyéb tárgyakat helyeztek el egy zöld Ford szedánban, majd az Irrawaddy folyó egyik hídjánál lelökték a meredek lejtőn, éppen csak megelőzve a közeledő japán hadsereget. A „Hiba” hadművelet jó móka volt, de a soha nem sikerült bizonyítani, hogy a japánok figyelmet fordítottak volna az autóra, még kevésbé, hogy bármilyen következtetésre jutottak volna annak tartalmával kapcsolatban.

Ez volt a központi probléma a tarisznya csellel: a felderítés folklórjában mélyen be volt ágyazva, ez volt a forrása számos vacsora utáni anekdotának, de egy szemernyi bizonyíték sem volt arra, hogy valaha működött.