Tengiz és a Kaszpi-mélyföld alapvetően igencsak ingerszegény környezet. Amikor először tettem meg az utat Atirau és Tengiz között, ez cirka 300-350 km, a meghatározó látvány az volt, hogy a félsivatagos környezetben a szürke poros fűcsomók között szétmállott betonoszlopok, rozsdás csövezetékek és állványok, lepukkant olajtározók jelzik, hogy tetszik, nem tetszik itt kérem olajkitermelés volt, van, lesz, a természet meg nagy ívben le van tojva.

Lehangoló látvány a rozsdatemető és amióta a sört Kazahsztánban is PET palackban árulják a négyzetkilométerre eső szétlapított műanyagszármazékok száma jelentősen meghaladja a népességét, ami mellesleg nem is olyan nagy kunszt, lévén a falvakon kívül csak nomádok laknak. Na szóval, amikor megérkeztem, levontam a következtetést, hogy bár van tenger meg homok, ez nem Hawai. A Kaszpihoz csak egyszer mentem ki és elborzadva fordultam vissza, mert az, ami bennem a tengerről kialakult kép volt, az nem fért össze a látvánnyal: kilométereken át bokáig érő koszos víz, ami a gödrökben megáll és nyáridőben kiszáradva sós-lápos vacak lesz. Szóval a Kaszpiból elég is volt.

Tengizben, akkoriban sem rádió, sem tv adás nem volt. Ezt nem tudom, hogy csinálták, de semmi… lehet, hogy direkt elnyomták, mert olyan objektum volt a közelben, nem tudom. Ez így elsőre nem tűnik olyan hatalmas veszteségnek, de csak gondoljunk bele, hogy napi 12 óra meló után a szórakozásra, kikapcsolódásra nem sok marad, és azt sem tudod kitölteni. Igaz a magyaroknál hamar kiépítettek egy belső videóláncot, ahol az ember egy idő után kívülről tudta a forgatókönyvet (nekem azóta is „kedvencem” az Armageddon Bruce-szal), meg műholdas vevőt telepítettek és 3 óra időcsúszással nézhettük a Dunát.
 

Így már talán érthető, hogy én, aki alapvetően nem egy piacrajáró ember vagyok, minden áldott vasárnap reggel felszálltam a cég által erre a célra indított buszjáratra, aminek célpontja Kulszári volt. Na, hát Kulszari sem a világ közepe, de mégiscsak egy ún. város, és ami a legfontosabb: kívül van az amerikaiak által bérelt/megvásárolt területen, azaz lehet olyan dolgokat, árucikkeket és termékeket venni, ami Tengizben egyszerűen nem léteznek. Például alkoholt, de mondhatnám a normális kenyeret, gyümölcsöt is. A piac az jó dolog volt. Nem csak azokat az embereket láttad, akikkel együtt dolgoztál, étkeztél, aludtál (na jó, fal volt köztünk), hanem idegeneket is. Akik el akarták adni neked az almájukat, a szöllőjüket. És voltak boltok is, ahol persze kínai másolat volt minden, de ha szükséged volt valamire itt a félsivatag kellős közepén, viszonylag olcsón beszerezhetted. Így vettem meg például életem első vízforralóját, ami egy M@linex aranyozott spirállal szerelt (!) vízforraló klón volt, itt bájos egyszerűséggel csájnyiknak nevezték.

Na, a piacról majd még később mesélek, de rátérek a címben szereplő csizmára…

Életem első munkanapja Tengizben szombatra esett. Egy villanyszerelő srác megkeresett, hogy holnap főnöki engedéllyel elmennek megnézni a Fehér Sziklákat, akarok-e velük menni. Sok kedvem az az igazság, nem volt, de senkit sem ismertem, a srác mondta, hogy holnap úgy is elmegy mindenki piacra. Leküzdendő azt a sokkot, amit Tengiz látványa okozott, gondoltam jobb lesz, ha lekötöm magam, mielőtt még a szobámban kiakadok mint a sezlonyrugó, hogy mi a f@szt keresek én itt. Gondoltammég sziklát mászni is jobb, mint nézni a plafont és várni. Bár a mélyföldön szikla ...? Hát elindultunk másnap reggel, én meg egyrészt figyeltem, másrészt barátkoztam.

A srácok magamkorabeli emberek voltak és mint kiderült a normálisabbak közül. Ezt azért mondom mert Tengiz ezerszer bebizonyította, hogy a civilizáció egy vékony máz az emberek lelkén és ha nem figyelnek oda, bizony az megrepedezik és pattogzik lefele rendesen, míg egy elvadult bunkóvá nem válik az ember. De ez most nem érdekes. Egy Toyota HiLux-szal mentünk kétszázvalamennyi kilométert, már éppen kezdtem fészkelődni, hogy hova megyünk, amikor hallom, hogy vitatkozik a sofőr meg a villanyszerelő „haver”, hogy hol is kell lefordulni az útról, mert hogy onnantól a pusztaságban kell menni. Vitatkoztak, hogy nem itt, hanem majd amott, aztán jött a fő érv: „Majd a csizmánál kell jobbra fordulni!”. Na, ebben megegyeztek.

Gondoltam magamban, érdekes tájékozódási pont, de aztán rácsodálkoztam egy betonvasra felakasztott nemezcsizmára (valenki), ami után már csak 30-40 km-t mentünk. Emlékszem, magamban sokáig emésztettem ezt a tájékozódási pontot, mert katonakoromban valahogy nem emlékszem ilyesmire, ott magányos fa volt, meg útkereszteződés, meg magaslatok, no de csizma? A hosszú út után végül is elértük a Fehér Sziklákat, ami meglepetésemre tényleg jól néztek ki. Igaz nem kőből volt, hanem … krétából. A szél meg az a kevés csapadék, ami hullik ezen a vidéken alkotta ezt a természeti jelenséget és kanyonokat formált belőle. A srácok gyorsan eligazítottak, hogy ha követ akarok felvenni először rúgjam arrébb, hogy lássam, van e skorpió alatta, meg ugyan itt nincsennek viperák, mert szeptember van, de azért ha látok egyet ne fogdossam őket, főleg mert ellenszérumot nem hoztunk. Bevallottam, hogy semmi ilyen nem járt a fejemben.

A képek magukért beszélnek, szerintem, nem magyarázom őket.


Miután jól kijárkáltuk magunkat – és eltöltöttük a vasárnapot – visszaindultunk és szerencsésen megérkeztünk. A történethez hozzátartozik, hogy egy év múlva, amikor már „öregnek” számítottam (Tengizben szerintem 3-4 szeres szorzóval számoltak) én magam is vittem új embereket a Fehér sziklákhoz és annál a bizonyos letérőnél mindig megmosolyogtam a csizmát, le is fényképezkedtem vele emlékül: