Az előző részben már foglalkoztam a rohamlövegek és páncélvadászok megjelenésével, feladatukkal és alapvető felépítésükkel. Megismerhettük a StuG III-t és IV-t, illetve a kurszki csatáig jutottam el, ami általában a páncélos fegyvernem – és ezen belül a rohamlövegek és páncélvadászok - fejlesztésének meghatározó pontja volt.

1943 januárjától, a német 6. hadsereg sztálingrádi pusztulása után, a Vörös Hadsereg ellentámadásba ment át és egészen Harkovig nyomta vissza a németeket. Von Manstein viszont zseniálisan használta ki a Vörös Hadsereg legkisebb hibát is és a német páncélosok megállították a szovjet előrenyomulást. Már itt nagy páncélosütközetekről lehet beszélni, ennek során bizony a szovjet oldalon 269, a német oldalon 14 darab harckocsi elvesztéséről vannak hírek. Vegyük észre az arányokat! Kialakult az a bizonyos kurszki kiszögelés, ahol 1943 nyarán megütközött a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg.

Mindkét fél tudta, hogy ez egy nagy meccs lesz.

Hitler húzta-halasztotta a csata kezdetét, mert minél több új típusú Tigris és Párduc harckocsit valamint új fejlesztésű – azaz tisztességesen ki nem próbált – egyéb páncélos technikát akart bevetni. Von Manstein hiába sürgette a támadás megindítását, erre csak jó pár hónap után júliusban kapott engedélyt. A szovjetek is tisztában voltak a helyzettel, de 1943 tavaszán már bebizonyosodott, hogy a németek – köszönhetően a parancsnoki állomány magas képzettségének és tapasztalatának - még rendkívül erősek és kétszer is meg kell gondolni egy frontális támadást von Manstein ellen. Ezért több hónapon keresztül készültek aknamezőkkel, megerősített védelmi vonalakkal, páncélelhárítással, szóval beásták magukat azzal a céllal, hogy felőrlik a német támadást.


De a szovjet páncélos fegyvernem fejlesztése 1943 elején hibás pályára tévedt. A sztálingrádi csata  megmutatta, hogy a vontatott hagyományos tüzérség képtelen követni a gyors és dinamikusan változó hadműveleteket. Azt a szükségszerűséget is felismerték, hogy a gyalogságot mozgékony tüzérséggel kell ellátni, ezért a meglévő 122 mm-es tarackokat a T-34 alvázára szerelték fel, azt gondolván, hogy ez egy kielégítő megoldás. Bár az űrméret megfelelően nagy volt, mégis az M-30Sz típusú löveg „ereje” nem volt elégséges a német tankok páncéljának átütésére, azaz a SZU-122 néven megjelenő önjáró lövegek páncélvadászként nem sokat értek.

1943 júliusában Kurszknál a németek nem találtak ki új stratégiát: bízva a technikai (minőségi) fölényükben a szokásos páncélosékek által végrehajtott áttörés volt a feladat, ahol az ékek élén Tigrisek, a széleken Párducok és Pz IV-esek haladtak, mögöttük pedig a gyalogság, a gépesített egységek és a könnyű tüzérség bezúdul majd a résbe és bekeríti a szovjet csapatokat. Történt, ami történt, a világ eddigi legnagyobb páncélos ütközetére került sor. A német veszteség 360-400 páncélos harcjármű és kb. 30 000 fő volt. A szovjet veszteségek a mai napig pontosan nem ismertek, az elvesztett harckocsik számát 500-900 közé teszik és 250 000 katona vesztette életét. Megint felhívom a figyelmet az arányokra, a németek technológiai fölényét szerintem a számok igazolják. Amit el lehetett érni a csatatéren azt a németek elérték, de képtelenek voltak az utolsó ütést bevinni.


A Vörös Hadsereg viszont a hatalmas veszteségeket augusztusra (!) pótolta és mennyiségi fölénybe került. Ez azt jelentette, hogy a Wehrmacht Kurszk után védekezett és több-kevesebb sikerrel igyekezett a több fronton meginduló koncentrált szovjet csapások után keletkezett lukakat betömni. Ehhez kénytelenek voltak a meglévő páncélos egységeiket ide-oda, északról délre, keletről nyugatra és fordítva mozgatni. És el kell ismerni, hogy jól csinálták, mert például 1945 tavaszán is képesek voltak ideiglenes sikereket elérni. De a német ipar képtelen volt ezt az anyagcsatát ellátni.

Kurszk megmutatta, hogy a német páncélosok megállítását nem lehet félvállról venni. A Tigrisek és Párducok megjelenését a szovjet fejlesztők szinte rögtön „lereagálták”: kísérletezni kezdtek és arra jutottak, hogy a Tigris harckocsi páncélzatának áttörésére a 85 mm-es légvédelmi és a 122 mm-es tüzérségi ágyúk felelnek meg. A nagyobb teljesítményű harckocsiágyúk fejlesztése ismét szabad utat kapott és már csak lánctalpas alvázt kellett alájuk találni és máris megjelentek az új szovjet páncélvadászok.

SZU-85 és SZU-100


Talán még emlékszünk a korábban említett elhibázott SZU-122-re. 1943 májusától belátták, hogy az elégtelen 122 mm-es tarackot le kell cserélni egy 85 mm-es légvédelmi ágyúval. Lássuk be, ez barkácsolás volt, végül is a felépítmény újratervezésétől az idő szűkössége és a költségek miatt elálltak és csak két további változatot hoztak létre. Mindenesetre a továbbiakban már csak SZU-85-nek kezdték nevezni. Aztán a próbák során a D-5S löveg jobb ballisztikai tulajdonságot mutatott és 1943 közepétől kezdve az első példányok ebben a formában gördültek le gyártósorról. Az első járművek augusztusban jutottak el a harcoló alakulatokhoz.

A löveghez összesen 48 db lőszert tudtak bepasszírozni a küzdőtérbe és további 1500 db lőszer állt rendelkezésre a személyzet által használt géppisztolyokhoz, mert hogy géppuska az nem volt beszerelve. A 85 mm-es ágyú 1000 m-es távolságból képes volt átütni a 86 mm vastag, 30 fokos dőlésű, homogén hengerelt acélpáncélt. Ez elegendőnek bizonyult a Panzer IV-es és a Tigris harckocsik kilövéséhez, ezért hamarosan nagy népszerűségre tett szert a szovjet oldalon. A típus első éles bevetésére már csak Kurszk után, az 1943-as Dnyeperi átkelésnél kerülhetett sor.

A T-34/85-ös harckocsik megjelenésével azonban a SZU-85-ös páncélvadászok szerepe csökkent, míg a típus gyártását végül 1944 végén leállították és átálltak a jóval hatékonyabb SZU-100-as páncélvadász sorozatgyártására. Na most itt azért nem mesélek többet a SZU-100-ról, mert a típus alapjául a korábbi SZU–85 szolgált, melyet 100 mm-es D-10S harckocsiágyúval szereltek fel.


Egyébként a balatoni környéki csatákban alkalmazták a SZU-100-t nagy tömegben, azzal a céllal, hogy a német nehéz és közepes harckocsikat megállítsák. Tették ezt a szokásos módon: ahol a német tankok súlyos harcok és veszteségek után át tudtak törni, ott a szovjet páncélvadászok álcázva, lesből várták áldozataikat. Hitler utolsó Panzer alakulatai a Balaton és Budapest közötti szakaszon gyakorlatilag elvéreztek.

SZU-152 és az ISZU-152


A szovjet KV-1 tankok gyártását 1942-től nem folytatták, mert a harckocsi tűzereje már nem volt elégséges. Egy Leningrád környéki harcban az addig egészen jól teljesítő KV-1 összetalálkozott az új fejlesztésű német Tigrissel. Az eredmény az volt, hogy 10 darab KV-1-es füstölögve maradt ott a harcmezőn. Tudomásul kellett venni, hogy ez a típus elavult, de ettől az alváz még hasznosítható volt. Lekövetve a német megoldást, raktak rá egy löveget. Egy nagy löveget. Egy 152 mm-eset. Ez volt a SZU-152.

1942. december 31-én kezdték az eszköz fejlesztését. Fő fegyverzetnek egy 152 mm-es ML-20S löveget választottak ki. A tesztelés mondhatni empírikus volt: abból állt, hogy szereztek egy sérült Tigrist és azon próbálták ki az új löveget. Az eredmény megdöbbentő volt, mert ugyan az ML-20S-nek nem volt páncéltörő gránátja, de a sima nagy robbanóerejű gránátok is megtették a magukét. A páncéltest esetében nem sok eredmény volt, viszont amikor a tornyot találta el egy gránát az valósággal szétnyílt a hatalmas detonációs erő miatt.

Feladatát tekintve a SZU-152 rohamlöveg nem sokban különbözött a német rohamlövegektől. A gyalogság támogatása és a bunkerek megsemmisítése mellett már kimondottan a német harckocsik ellen is bevetettek, mert ezek már nagyobb távolságból is képesek voltak kilőni a Tigriseket. Általában csapdákat állítva, álcázva vártak, majd 152 mm-es lövegeikkel végeztek mindennel.

A nagy űrméret mellesleg negatívan hatott a tűzgyorsaságra. Nem is csoda, hiszen a nagyobb űrméret, nagyobb súlyt is jelentett: míg a Ferdinand által használt lőszer tömege 16 kg volt, addig a SZU-152-nél combos 41 kg lőszert kellett betölteni, ráadásul manuálisan. A SZU-152 lőszer javadalmazása mondjuk nem volt túl bőkezű – mindössze 20 darab - és tűzgyorsasága is csak 2 lövés/perc volt, de abban a pillanatban ez volt a legjobb megoldás. 

 

1943. február 14-ével rendszeresítették a SZU-152-t, így Kurszknál már szerephez juthatott, ahol a típus be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, ugyanis akkor ez volt az egyetlen olyan fegyver, ami közepes távolságból képes volt szemből kilőni egy Tigrist. Nagy távolságból kerülnie kellett a tűzharcot, mivel 75 mm-es homlokpáncélja nem nyújtott kellő védelmet és 1000 méter fölött a löveggel sem lehetett sikeres célzott lövést leadni. Ezért lesállásokat alakítottak ki, megvárták, hogy az ellenség közelükbe jön, majd közelről tüzeltek, lehetőség szerint oldalról. Sokszor csak annyit tudtak elérni, hogy a támadó harckocsik és rohamlövegek mozgásképtelenné váltak, de a lánctalp kilövése után már például már nem kellett tartani a rohamlövegektől.


Az elégtelen páncélvédelem miatt továbbfejlesztették a típust és az ISZU-152 vette át a helyét, de mindvégig rendszerben maradtak a legyártott darabok is. Az ISZU-152 létrehozásával igyekeztek kijavítani a SZU-152 hibáit, Az egyik ilyen hiba a páncélzat gyengesége volt. Nos az eredmény egy 90 mm-es, döntött homokpáncél volt, ami remekül ellenállt a német 75 mm-es páncéltörő ágyúknak. Még a Tigrisek 88 mm-es lövege sem tudta kihasználni kitűnő hatótávolságát az ISU-152 ellen. Sikeres kilövéshez legalább közepes távolságra meg kellett közelíteni ezt a szörnyeteget, ami viszont erősen kétesélyessé tette a párbajt. Még a löveg környéke is meg volt erősítve, amitől az kifejezetten brutálisan néz ki, az 1945-ös változatnál 320 mm-es páncélt találunk. Persze ez azzal járt, hogy a tömeg rendkívül megnőtt és a KV-1 alváz teljesítménye már nem volt elégséges. Nosza, előkapták az addigra kifejlesztett JSZ-2 (a JSZ a Joszif Sztálin névből ered) nehéz harckocsi alvázát. A Bagratyion hadműveletben – ez Belorusszia felszabadítása volt - ezekkel a rohamlövegekkel törték át a németek megerősített védelmi állásait és   a városi harcokban és ostromkban – mint Königsberg, Berlin, vagy Budapest ostrománál – szerepet is kaptak, persze csak gyalogsági támogatással.

A háború után a Vörös Hadsereg rendszerben tartotta a típust. Sajnos néhány darab feltűnt 1956-ban is Budapest utcáin. Az arab-izraeli konfliktusokban az arabok még 1973-ban is első vonalban alkalmazták.

Most nézzük meg a német oldalt! 

 

A német technológia kétségkívül messze-messze meghaladta korát. Kurszk után a kínzó mennyiségi szovjet harckocsi fölényt minőségi harckocsikkal és páncélvadászokkal próbálták kompenzálni. Ennek eredményeként született meg a német könnyű páncélvadász a Jagdpanzer 38(t) Hetzer.

Jagdpanzer 38(t) Hetzer


Még 1938-ban, amikor a fasiszta Németország bekebelezte az akkori Csehszlovákiát a német páncélos fegyvernem fejlesztői rádöbbentek arra, hogy bizony van egy csehszlovák tank - az LT vz. 38 - , amely technikai paramétereit tekintve jobb, mint a német PzI és II. (hát igen...). Aztán úgy döntöttek, hogy ha már így alakult, akkor hasznosítani fogják ezeket a tankokat és magát az alvázakat is tovább gyártották. 

1943-ban, amikor minden arról szólt, hogy végre kész a Tigris és a Párduc, nem akartak gyártó kapacitást elvonni ezektől a típusoktól, azaz a meglévő lehetőségeket kellett felhasználni. Így választották ki a 38(t) alvázat arra a célra, hogy egy új páncélvadászt hozzanak létre. Könnyű páncélvadásznak nem azért nevezték, mert kicsi lett volna súlya (15,75 t), bár a többi páncélvadászhoz képest tény és való, hogy könnyebb volt.

A „könnyű” jelzővel inkább azt kívánták körülírni, hogy páncélzatát főleg 60 és 20 milliméteres páncéllemezekből alakították ki. Ez 1944-ben nem volt túl erősnek mondható, de ezeket 60-70 fokos dőlésszöggel illesztették össze, ami jelentősen javította a Hetzer védelmét.

A Hetzert rendkívül alacsonyra építették (magassága 2,1 m), így nehéz célpont volt az ellenséges harckocsik és tüzérek számára. A Hetzer fegyverzetét egy 75 mm-es löveg adta amelyet Pz IV-esek lövegéből alakítottak ki. A középvonaltól egy kicsit jobbra helyezték el a jellegzetes „saukopf” lövegpajzs fedezékébe.

(A páncélosok leggyengébb pontja a löveg körüli páncélzat volt, mert a mozgathatóság megkövetelte azt, hogy a páncél itt ne legyen összefüggő egy darabból álló acéllemez. Értelemszerűen ha szemből kellett végezni egy tankkal, akkor ide kellett lőni. Szükség volt egy pajzsszerű valamire, ami ezt a „lukat” elfedi: ez a lövegpajzs.)

A Hetzer alapjában véve nem volt rossz konstrukció, de voltak hibái is. A legnagyobb gondot az ágyú irányzása adta. A löveg jobb oldali elhelyezése elsősorban a tőle jobbra elhelyezkedő célpontok támadását tette lehetővé, ám az irányzó a löveg bal oldalán foglalt helyet, azaz a jobbról érkező támadókat nehezen vette észre. A németek rájöttek arra is, hogy hatalmas hiba az önvédelmet szolgáló fegyverek elhagyása, mert a lánctalp sérülése vagy műszaki hiba miatt mozgásképtelen páncélvadász gyakorlatilag halálra van ítélve. Ha a páncélvadász nem tud mozogni, akkor képtelen célzott lövést leadni és az ellenség az oldalába kerülve viszonyleg egyszerűen tud végezni vele. Éppen ezért a Hetzer tetejére a parancsnok által kezelt távirányítású MG 34 géppuska is felkerült.

Az első járműveket 1944 márciusában állították hadrendbe. Olcsó fegyvernek számított, a Wehrmacht egységeinél a StuG III után a Hetzer szolgált a legnagyobb számban. Gyártását egészen 1952-ig folytatták és 158 db a svájci hadsereg kötelékében G13 néven egészen 1970-ig rendszerben maradt.

Jagdpanzer IV


Ez a páncélvadász a Stug III felváltására készült. A Pz IV harckocsi alvázát használták alapként, ami önmagában hatalmas vitákat váltott ki. Ennek oka az volt, hogy a német harckocsik többsége a Pz IV volt, azaz ez volt a meghatározó típus. Heinz Guderian tábornok véleménye az volt, hogy ha a harckocsi alváz gyártókapacitást leköti a Jagdpanzer IV ellátása, akkor nyilván kevesebb marad a harckocsigyártásra. Ne feledjük, hogy 1943 után az anyagháború és a nyersanyaghiány egyre inkább szükségmegoldásokhoz vezettek.

A fejlesztés már 1942 decemberében megkezdődött. A követelmények szerint egy L/70-es csőhosszúságú 75 mm-es löveggel valamint 100 mm-es homlokpáncélzattal kellett ellátni. Guderian ellenkezése dacára a jármű alapjául a jól bevált Pz. IV alvázat jelölték ki. Az első működőképes prototípus 1943 decemberében készült el, és rögtön elindították a sorozatgyártást. Egyértelműen elsietett konstrukció volt, mert a frontok szükségletei miatt gyakorlatilag nem került sor tesztelésre, ezért a típus sok gyermekbetegséggel küszködött, ami harctéri körülmények között rendkívül megbízhatatlanná tette, nem beszélve a tervezési hiányosságokról is.

Ilyen volt például az, hogy az első bevetések után le kellett szerelni a lövegről a csőszájféket (a nagy bumszlit a cső végéről), mivel számos panasz érkezett, hogy a tüzelés után hatalmas porfelhő keletkezik, ami messziről árulkodott a páncélvadász helyéről, míg maga a személyzet jó ideig nem látott semmit. A normandiai partraszállás idején kiderült, hogy a lövegekkel nem lehetett pontosan célozni. Ennek okát először a célzóoptika tervezési hibájának tulajdonították, majd napok elteltével a löveg beszabályozásával sikerült megoldani a problémát és aztán idővel megérkeztek az új csőszájfékek is.

A jármű páncélzata elmaradt a pályázati kiírásban szereplő 100 mm-es vastagságtól, igaz, ezt ellensúlyozta a páncél dőlésszöge és a jármű alacsony mérete, azaz a kis célfelület. A Jagdpanzer IV-es teljesítménye körülbelül megegyezett a StuG IV-esével, egyedül a páncélvédettség területén rendelkezett jobb mutatókkal. A járműveket 1944 szeptemberéig zimmerittel is bevonták, illetve köténypáncélzatot is felszereltek, hogy fokozzák védelmüket.

(A zimmerit egy aceton-bázisú ragasztóból, fűrészporból és egyéb ipari hulladékokból álló katyvasz volt, amit a páncélra jó vastagon felkentek, körülbelül mint a kőműves a vakolatot, és az volt a célja, hogy a mágneses tapadóaknákat ne lehessen felrakni a harckocsi testére. A zimmerit bevonat jellemzően hullámos felszínt adott.)

A Jagdpanzer IV két változatban készült, ennek oka az volt, hogy két gyár két különböző löveggel (75 mm-es PaK39 löveg a Vomag változatában és 75 mm-es PaK42 löveg az Alkettnél) gyártotta és ennek megfelelően két felépítménnyel készítette. A Vomag gyár eredeti verziója 1850 mm, a Alkett változata 2350 mm magas volt. Ez utóbbi nagy méretének volt azonban egy előnye is: 90 lőszert tudott magával vinni, míg a Vomagban csak 55-60 lőszerre volt hely.


A jármű fő fegyverzetét a középvonaltól 20 centiméterrel jobbra helyezték el és oldal irányban 40°-os szögtartományban lehetett vele célozni, függőlegesen pedig ez -5° – 15° volt. Ha a célpont ezen kívül esett, akkor a „szokásos” módon az egész járművet el kellett fordítani. Az L/70-es kaliberhosszúságú PaK42 típusú löveg (Alkett verzió) a szabvány páncéltörő lövedéket 925 m/s sebességgel lőtte ki, ami 500 méteren 124, míg 1000 méteren 111 milliméter vastag homogén páncél átütésére volt képes. Ez a teljesítmény képessé tette valamennyi korabeli harckocsi megsemmisítésére.

Az első példányok a Panzer-Lehr páncélos hadosztály páncélvadász osztályához kerültek és első bevetésük 1944. márciusában volt, amikor megszállták Magyarországot. Valódi harci bevetésére a Hermann Göring páncéloshadosztály kötelékében, Olaszországban került sor. Eltekintve a tesztelés hiányából fakadó kezdeti meghibásodásoktól a Jagdpanzer IV sikeres páncélvadásznak bizonyult. Döntött páncélzata és alacsony építése kiváló védelmet nyújtott számára, míg nagy teljesítményű lövege révén minden korabeli ellenfelével szemben sikerrel tudta felvenni a harcot. Érdekesség, hogy 6 darab Jagdpanzer IV - más korabeli német hadfelszereléssel egyetemben - eljutott a Szíriai Hadsereghez, amely be is vetette azokat az arab-izraeli háborúk során.

Jagdpanther (Vadászpárduc)


Rögtön szeretném leszögezni, hogy az alvázat adó Párduc harckocsi szerintem a második világháború legjobb tankja volt. Fejlesztésekor gyakorlatilag felhasználták a kor minden jó húzását: döntött páncélt használtak, mint a T-34-nél az oroszok (páncélvédettség), ugyanakkor erős 75 mm-es ágyút szereltek rá (tűzerő) és rendkívül jól megtervezett alvázra és futóműre helyezték mindezt el (mozgékonyság). Így nem csoda, hogy a Jagdpanther a második világháború egyik legjobb páncélvadásza volt.

Ehhez kellett egy Párduc alváz és egy 88 mm-es L/71-es ágyú, amit egy masszív testben helyeztek el. A Vadászpárduc fő erőssége a félelmetes 88 mm-es Pak 43/3 L/71 páncéltörő lövegben rejlett amely képes volt kilőni a második világháború későbbi szakaszában megjelenő szövetséges nehézharckocsikat is. Ehhez egy kiváló célzóoptikát is terveztek, ami 3000 m-es távolságig bizonyult hatékonynak.

(Csak pár szó az ágyú hosszáról: leegyszerűsítve minél hosszabb a cső, annál nagyobb sebességre lehet a lövedéket felgyorsítani. Persze értelemes határokig. A németek ezt úgy jelölték, hogy megnézték, hogy az űrméret hányszorosa adja ki a csőhosszt. Ezt a számot rakták az L/ jelölés után. Azaz az L/71 azt jelentette, hogy a Jagdpanther ágyúcsöve 71x88 mm volt. Ami 6248 mm-t tesz ki, azaz kicsit több mint 6 méter.)

A Jagdpanther tervezése már 1942 októberében megkezdődött, de a sorozatgyártásra csak 1944 januárjában került sor. A tető és az oldalpáncélzatot megnagyobbították, ami nagyobb küzdőteret jelentett. A löveg és a páncéltest közötti felületet egy "saukopf" 100 mm-es páncélborítású lövegpajzs védte. A gyalogság elleni a homlokpáncélzatba helyezett MG 34-es géppuska gondoskodott. A Vadászpárduc felépítményét szemből 80 mm-es míg oldalról 50 mm-es páncéllemezek borították. De a páncélvadászok alapproblémája, miszerint a lánctalpak sérülése esetén védtelenné válik az ellenséges páncélosok oldalazó tüzével szemben, itt is létezett.

A tervek szerint havonta 150 darab Jagdpanthert kellett volna legyártani, de ezt a német ipar egyszerűen képtelen volt teljesíteni. A termelés üteme 1945 januárjában érte el a maximumot, ekkor 72 darabot sikerült legyártani és 1944 januárja és 1945 márciusa között mindösszesen 392 darab Vadászpárduc készült el.

Jagdtiger (Vadásztigris)


A Tigris és a Párduc harckocsik fejlesztési tapasztalatai alapján építették meg a Tigris II-t (Pz VI), az egyik legnagyobb második világháborús harckocsit. Maga a harckocsi elkészítése és üzemeltetése is rendkívül sok problémával járt, a tesztelésre fordított idő elhagyása, illetve a motor és a felfüggesztés nagy terhelése sokszor vezetett oda, hogy a műszaki hibás harckocsikat a saját legénysége robbantotta fel, hogy ne kerüljön az ellenség kezére. Jó példa erre az ardenneki offenzíva, ahol összesen 20 darab Tigris II veszett oda, de ebből csak 5 darab volt olyan, amelyek a szövetségesek fegyvereinek estek áldozatul.

A Tigris II harckocsik olyan nehezek voltak, hogy a legtöbb Kelet- és Nyugat-európai hídon egyszerűen nem kelhettek át, mert az a veszély fenyegetett, hogy a híd összedől. Ez oda vezetett, hogy gyakorlatilag csak a vasúti hidak jöhettek számításba, ami ugyebár eléggé meghatározza bevethetőségüket. Volt még egy gyenge pontja a Tigris II-nek, mégpedig az, hogy zabálta az üzemanyagot, aminek előállítása és biztosítása 1944-45-ben már komoly problémát okozott a német hadiiparnak. Mindenesetre a megalomániás Hitlert ezek a problémák nem érdekelték.

Gondolom az előzményeket olvasva nem lehet kérdés, hogy készült-e a Tigris II alvázán páncélvadász verzió, nos igen, ez volt a Vadásztigris (Jagdtiger), ami a legnehezebb páncélozott harcjárművek egyike volt, amit bevetettek a második világháború során. Az előzőekből is érzékelhető, hogy az alváz és futómű problémák kiterjedtek a Jagdtigerre is. Ezt csak tetézte az, hogy a darabszám növelése érdekében kétféle felfüggesztéssel és futómű-rendszerrel gyártották, ami megint csak problémákhoz vezetett.

A páncélvadászok egy része a Tiger II-eseken alkalmazott Henschel-féle átlapolt 800 mm átmérőjű görgőkön gurult, a másik részénél pedig a Porsche által tervezett 700 mm átmérőjű görgőket használták. A két futómű nem volt csereszabatos, illetve a szerelés technológiája és ideje sem volt egyforma. Ugyanakkor az ilyen szörnyetegek elkészítése hatalmas anyagigénnyel járt és az 1944 közepén megkezdett gyártás igazából már nem tudott felfutni. Bár nagyon erős páncéllal és löveggel rendelkezett, a gyakorlatban mechanikai problémák tömkelegétől szenvedett és a német egységeknél fellépő üzemanyaghiány a háború végén már csak korlátozott használatot tett lehetővé.

Fegyverzetként a 128 mm-es PaK 44 típusú páncéltörő ágyút szándékoztak felhasználni, ami a második világháború legnehezebb páncéltörő lövege (tömege meghaladta a 10 tonnát). Igaz, a páncéltörő képessége kiemelkedő volt mert, 1000 méterről 143 milliméternyi páncélzatot tudott átütni harminc fokos becsapódási szög esetén. Nem létezett akkoriban olyan harckocsi, amit ne tudott volna biztonságos távolságból kilőni. A hatalmas PaK 44-es löveg osztott lőszerrel tüzelt, és annak érdekében, hogy növeljék a tűzsebességet, a személyzetet kiegészítették plusz egy töltőkezelővel. Ily módon már 4-5 lövést is le tudtak adni percenként.

A löveget egy rendkívül erősen páncélozott felépítményben helyezték el, a homlokpáncél vastagsága 150 mm volt, amit szemből tank nem tudott kilőni. A legnagyobb számban történő bevetésük a nyugati fronton történt, igaz, a majdnem 3 km távolságban lévő amerikai tankok kilövése meggyőző erőről tett tanúbizonyságot.


A Jagdtiger kétségkívül egy hatásos védekező fegyver volt, amely elrettentette ellenfeleit. Mégis megépítésük az anyag és a munkaidő elfecsérlését jelentette, amiből sokkal több és hatékonyabb fegyvert lehetett volna előállítani. A rendkívül alacsony legyártott mennyiség miatt gyakorlatilag semmilyen befolyással nem bírt a háború kimenetelére. A kiemelkedő tűzerő és páncélvédettség nyújtotta előnyöket „kompenzálta” a korlátozott mozgékonyság és a megbízhatatlanság. Mindössze 3 darab Jagdtiger élte túl a háborút, ezeket a győztesek „eltették emlékbe” és Bovingtonban (UK), Aberdeenben (USA) és Kubinkában (Oroszország) tekinthetők meg.

A II. világháború során jellemzően csak a német és a szovjet hadseregek alkalmaztak rohamlövegeket és páncélvadászokat. Ennek ellenére pár szóban megemlíteném a magyar és az amerikai fejlesztésű rohamlövegeket is.

Merthogy készültek magyar gyártmányú rohamlövegek is. A Zrínyi II-t 105 mm-es ágyútarackkal szerelték fel és vannak információk, hogy a tordai csatában – egy kisebb összecsapásban – 18 darab T-34-t semmisítettek meg, miközben hat Zrínyi II vált harcképtelenné. Később Budapest védelménél is megjelentek.


1944 nyarán pusztító légitámadás során lebombázták a Weiss Manfréd gyárat, és gyakorlatilag a gyártósor elpusztult. A rendelkezésre álló alkatrészeket és felhasználható roncsokat a Ganz gyárba szállították, és még hat darab rohamlöveget szereltek össze. A Zrínyi II rohamlövegből kb. 60 darab, a Zrínyi I-ből pedig egy prototípus épült a Weiss Manfréd, illetve a Ganz gyár üzemeiben. És ennyi.

Egyetlen Zrínyi II rohamtarack létezik a világon, ezt a Moszkva melletti kubinkai harckocsimúzeumban őrzik.

Az első rész megjelenése után Tamás barátom hívta fel a figyelmem az amerikai T28/T95 szupertankra, ami nem rendelkezett toronnyal és funkcióját tekintve is inkább páncélvadász esetleg rohamlöveg volt, mint harckocsi.


A T28/T95 fő célja az volt, hogy a német óriástankokkal vegye fel a harcot, illetve még számítottak rá a Siegfried vonal leküzdésekor. De aztán a német szuperpáncélosok már nem készültek el, a Siegfried vonal 1945 tavaszán pedig már nem jelentett problémát és hát a T28/T95 néven jegyzett szuperszörnyeteg sem készült el a háború végéig. A háború után maguk a fejlesztők sem tudták eldönteni, hogy minek is nevezzék, aztán maradtak a szupertanknál, bár ez a behemót szerintem inkább a német páncélvadász kategóriának felelt meg.

Két prototípus készült, de az egyik a tesztelés során motortűzben „elhalálozott”. Ettől a pillanattól a maradék prototípus kísérleti eszközként folytatta életét, mondhatni azt is, hogy az amerikaiak el kezdtek komolyan foglalkozni a harckocsik fejlesztésével. Végül is a T28 programot 1947 októberében leállították és az amerikai harckocsi fejlesztés teljesen más irányba fordult.

És a végére mindenből egy kicsit...

 

Forrás és képanyag: Wikipedia

A SZU-152 makett és az arról készült fotó Ország Tamás ügyességét dícséri