Alig lett vége a II. világháborúnak az emberiség hamarosan azon vette észre magát, hogy keleten és nyugaton (értsd: szocializmusban és kapitalizmusban) többen megint a ravaszon tartják az ujjukat, s miközben vasfüggönnyel választják ketté Európát titokban és nyíltan a harmadik világégésre készülnek. Európában az ’50-60-as évek fordulójára a hidegháború szépen kinőtte magát, de a magyarországi események után megszilárdult a két világrendszer közötti határ. Kelet-Európa Berlintől Szófiáig egyértelműen Moszkvához tartozott vagy legalábbis senki sem tehetett semmit Sztálin uralma ellen, míg Nyugat- és Dél-Európa az Amerikai Egyesült Államok vezette NATO tagja lett. A világ többi része, de főleg Közel- és Távol-Kelet, illetve Ázsia jelentős része még ingadozott a két tábor között.



Az arab világ országai, amelyek a II. világháború befejezése után elnyerték függetlenségüket és megszabadultak a törököktől, angoloktól, franciáktól immár szabad országokká váltak. Bár még ezer szállal kötődtek volt gyarmatosítóikhoz, a Nyugat ideológiai ellenfele - a Szovjetunió - „felnyitotta” az arabok szemét, hogyan tudják kihasználni a pusztán „természet adta” lehetőségeiket. Manapság erre a „geostratégiai” jelzőt használják és értik ez alatt a Szuezi-csatornát, illetve a kőolaj- és gázforrásokat. Szóval az egykori gyarmatok öntudatra ébredtek és ahogyan az már lenni szokott, rögtön elkezdődött a vita, hogy kimondja meg a tutit a világnak ezen a részén.

Jordánia, Egyiptom, Irak és Szíria körülbelül csak egy dologban értettek egyet: a Közel-Keleten nem maradhat életben az az Izrael állam, amelyet az Európából elmenekült zsidók alapítottak a brit fegyverek árnyékában, miközben maga a brit birodalom az utolsókat rúgta.

A XX. századi zsidó állam gyakorlatilag megalakulásától kezdve harcban állt a körülötte létező összes arab országgal.  1948-ban az első arab-izraeli háborút azokkal a fegyverekkel vívták, amelyek a II. világháborút követő években a régióban maradtak, ebből következően a felek viszonylag kevés nehézfegyverrel, páncélossal és páncélozott harcjárművel rendelkeztek, így ezek értelemszerűen nem a legmodernebb típusok voltak. A páncélozott harcjárművek mindkét oldalon alapvetően a gyalogság szállítását szolgálták, kiskaliberű ágyúval rendelkező harcjárművek száma elenyésző volt.



Más volt a helyzet az 1956-ban, amikor Izrael „rácsatlakozott” Nagy-Britannia és Franciaország egyiptomi hadműveletére, aminek a célja a Szuezi-csatorna megszerzése volt. A sinai hadjáratban Izrael már 200 tankot vonultatott fel a 150 egyiptomi harckocsi ellen, ezzel a közel-keleti hadszíntéren is meghatározóvá váltak a páncélos erőkkel végrehajtott csapások, illetve hadműveletek. Ekkor már látszódott, hogy az arab országokat a Szovjetunió technikával és „szakértőkkel” egyaránt támogatja, miközben Izrael csak az USA-ra számíthatott.

1967-ben az úgynevezett hatnapos háborúban Egyiptom, Szíria, Jordánia és Irak összehangolt támadást indított volna Izrael ellen, de Izrael megelőző légicsapással mind a négy arab ország légierejét leszanálta. Ezután a zsidó állam hat nap alatt (!) tönkreverte a számbeli és technikai fölényben lévő támadókat. Ekkor már összesen 2500 harckocsi vett részt a csatákban.



1973-ban a Jom Kippuri háborúban az arab csapatok meglepték Izraelt, ami pár nap alatt a megsemmisülés szélére került. A Szovjetunió által szállított MiG-21-es vadászgépek, illetve a T-55 és T-62 harckocsikkal az arabok nyerő pozícióba kerültek. Ezekben a napokban már 6000 tank nézett egymással farkasszemet és az izraeli hadsereg hatalmas veszteségeket szenvedett. Izrael csak azért nem járt a keresztes hadjáratok jeruzsálemi királyságának sorsára, mert az arab hadvezetés óriási hibákat követett el. Az izraeli hadsereg köszönhetően az USA technikai segítségének pár nap alatt talpra állt és megint fordítani tudtak a háború állásán, olyannyira, hogy a háború 16. napján már az egyiptomi vezérkar kért fegyverszünetet. Ezek a háborúk tanulságos történetek abból a szempontból, hogyan tud egy lélekben erős ország életben maradni.

Az ’50-es években Izrael kénytelen-kelletlen a II. világháborúból származó amerikai Shermaneket, M48-akat, angol Centurionokat és francia AMX-13 páncélvadászokat szerezett be. Kényszerűségből barkácsolni kezdtek: a meglévő és zsákmányolt – sokszor roncstelepre való – tankokat nem egyszerűen feljavították, hanem erősebb motorokat, lövegeket szereltek bele. Így került a szovjet gyártmányú alvázba francia motor és az amerikai toronyba szovjet löveg.



A technológiát tekintve a ’60-as években az arabok jutottak lépéselőnyhöz, amikor a Szovjetunió 115 mm-es löveggel ellátott T-62 harckocsikat kezdett szállítani alapvtően Egyiptomnak és Szíriának. A T-62 akkoriban a világ egyik legjobb harckocsija volt, tiszta sor volt, hogy az elavult harckocsikkal és az összebarkácsolt technikával ezeket nem lehet megállítani.

1966-ban a britek nyakig benne voltak az akkoriban bazi nagynak számító 120 mm-es löveggel szerelt Chieftain harckocsi fejlesztésében és hát némi anyagi problémájuk akadt, ugyanis elfogyott a fejlesztéshez szükséges pénzük. Izrael és Nagy-Britannia között végül is sajátos üzlet köttetett, miszerint Izrael néhány száz Centurion harckocsit vásárol a britektől, továbbá lehetőséget kapnak arra, hogy a Chieftain fejlesztésében izraeli mérnökök is részt vegyenek, nyilván azzal a céllal, hogy Izraelben összeszerelő üzemeket építsenek, ahol majd futószalagon jöhetnek le a licenc alapján megépített Chieftainek. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a brit birodalom ekkor már csak egy szép emlék volt, de a kor a befolyási övezetekről és az elköteleződésről szólt: a britek valószínűleg fantáziát láttak a szovjet befolyás ellensúlyozására és mellesleg jó üzletnek is látszott.

A Chieftain közös fejlesztése három évig tartott, amelynek eredményeképpen két prototípust szállítottak Izraelbe. Az arab államok ráeszméltek arra, hogy ez így nem lesz jó, nyomás alá helyezték a briteket és szemrebbenés nélkül megfenyegették őket, hogy kiveszik az arab pénzeket a brit bankokból és örök harag. Ebbe az Egyesült Királyság nyilván nem mehetett bele és szégyen ide, ígéret oda, bizony kiszálltak az izraeliekkel kötött alkuból. Azt már mindenki maga döntse el, hogy a fenti Chieftainek eladása Jordániának, Iránnak vajon mennyire volt korrekt… Vagy az a Franciaország esete, amely az Izrael által a megrendelt és kifizetett eszközöket egyszerűen nem szállította le.

Tisztán látszódott, hogy ebből Izraelnek nem lesznek új Chieftain tankjai és az is jól megjósolható volt, hogy a nyugati világot a bankárok tökének markolászásával (az arab pénzek kivonásával) bármikor sarokba lehet szorítani. Izraelnek, ha életben akart maradni, meg kellett teremtenie saját hadiiparát, amivel legyárthatja saját fegyvereit, amivel képes megvédeni magát az ellenséges arab országok által jó sok pénzen beszerzett szovjet minőségi fegyverekkel.



Izrael ekkor brit Centurionokkal, és 105 mm-es lövegekre kicserélt amerikai M-48-okkal és M-60-okkal rendelkezett, ezekkel nézett szembe az egyiptomi és szír 115 mm-es T-62-ekkel. A Centurionok automata töltővel rendelkeztek, felfüggesztésük és futóművük kiválóan passzolt a Golan-magaslatok sziklás-köves talajához, de viszonylag lassúak voltak. A többségben lévő amerikai M sorozatú tankok a laza, homokos talajon voltak jobbak, ami inkább a Sinai-félsziget síkságain volt jellemző.

Az izraeli tankok páncélvédettsége ebben az időszakban egyáltalán nem volt a toppon, de ezt a helyzetet csak súlyosbította az, hogy az arab oldalon megjelentek a szovjet gyártmányú kumulatív hatású páncéltörő rakéták.

Ezen fegyverek első példányait még a náci Németországban építették meg a II. világháború utolsó éveiben. Hatása nem a becsapódó lövedék kinetikai energiáján alapult, hanem a speciális kialakítású robbanófej működésén. Amikor a kúposan kialakított fej berobbant, akkor egy olyan nagynyomású és magas hőmérsékletű olvadt fém és gázsugár alakult ki, amely nagyon kis átmérőjű lukat égetett a harckocsi páncélján. Ez a sugár bejutva a küzdőtérbe egyrészt mindenkit megölt, másrészt felrobbantotta a betárazott lőszert. A kumulatív hatású lövedékek és rakéták viszonylag egyszerű felépítésűek és relatív olcsó fegyvernek számítottak, Berlin védelmekor ezreket osztottak ki a Hitlerjugend gyerekharcosai között. 



A II. világháború után a szovjet hadsereg a több fejlesztésben is felhasználta a kumulatív hatást. A tüzérségi lőszereken és harckocsi aknákon kívül készítettek vállról indítható gránátvetőket (RPG-2) és úgynevezett huzalvezérlésű páncéltörő rakétákat is.

Ez utóbbi rendkívül nagy előnye az volt, hogy a rakéta indítása után annak hátsó részéről rézvezeték tekeredett le, amelyen keresztül az egyébként jól elrejtőzött gyalogos katona kiválóan tudta irányítani a rakétát, azaz rávezette a rakétát a harckocsira. Míg a vállról indítható rakéta kilövés után irányíthatatlanul repült az esetleg manőverező tank felé, a huzalvezérlésű kumulatív páncéltörő rakéta képzett kezelő irányításával akár 3-4 km távolságból is képes volt végezni az ellenséges harckocsival. A Jom Kippuri háborúban egyes források szerint a Maljutka típusú harcjárműre szerelt páncéltörő rakétákkal több mint 800 izraeli harckocsit lőttek ki.



Izraelben mindenki tisztában volt azzal, hogy az arab világ nem mondott le arról, hogy megsemmisíti a zsidó államot, ezért minden erejüket az ipar kialakítására, a hatékonyság növelésére és a hadiipari fejlesztések gyorsítására koncentrálták. Az egyik ilyen haditechnikai fejlesztés az izraeli tervek szerint elkészítendő harckocsi volt. A projekt neve Merkava volt, ami héberül harci szekeret jelent, aztán ezt a nevet adták az elkészített harckocsinak is.

Az előbb izraeli terveket mondtam, de lássuk be, a készítők tudták, hogy honnan merítsenek.  Eredetileg talán azt tervezték, hogy a rendelkezésre álló fegyverekből, eszközökből és alkatrészekből hoznak létre egy működőképes tankot. Felhasználva a korábbi technikai átalakításokból származó építési tapasztalatokat tanulmányozni kezdték az araboknál és Izraelnél megtalálható amerikai, angol, francia és nem utolsó sorban a zsákmányolt és kilőtt szovjet tankokat, hiszen volt belőlük elég. De rá kellett döbbenniük, hogy ez a technikai megoldás az elvárásaiknak alig tesznek eleget. Nem maradt más, az alapoktól kell elindulniuk, így hát nem tököltek és négy év alatt összeraktak egy olyan járgányt, ami nem hasonlított semmilyen más típushoz és legalább olyan jó volt, mint azok. Vagy jobb.

Egy korábbi írásomban már említettem, hogy a II. világháborúban a német harckocsi fejlesztők fogalmazták meg azt a szentháromságot, ami egy tanknak esélyt ad arra, hogy győztesen hagyja el a harcmezőt: páncélvédettség, tűzerő, mozgékonyság.



A Merkava fejlesztését 1970-től Israel Tal tábornok irányította, aki maga is végigharcolta az összes háborút, és bizony kikérte a páncélos veteránok véleményét, hogy ők mit tartanak fontosnak. A választ meg is kapta: túlélőképesség, fegyverzet, sebesség -  ebben a sorrendben.

A Merkava alacsony felépítésű harckocsi, azaz nehéz megcélozni és eltalálni. A összes változat kezdve a prototípusoktól befejezve a Merkava IV-ig hasonló felépítésű toronnyal, páncéltesttel és alvázzal rendelkezik, amelynek kialakítása a személyzet túlélését és a megsérült harckocsi gyors helyreállíthatóságát célozza meg.

A páncélzat kialakításánál alkalmazták a klasszikus döntött páncélt, azaz kerülték a merőleges becsapódási felületeket, ami azt eredményezte, hogy a kinetikai energiát hasznosító páncéltörő lövedékek jó eséllyel lepattantak, míg a kumulatív rakéták becsapódáskor egyszerűen nem tudtak „megtapadni” és nem alakulhatott ki kumulatív sugár.



A háromszögletű, lapos, lencse alakú torony, a löveg két oldalán elhelyezett kiegészítő páncélzat, a jármű elején elhelyezett motor, ami páncélként védi a személyzetet és védett lőszertárolást tesz lehetővé, már a Merkava I-nél megjelent és mind azt a célt szolgálja, hogy a személyzet egy esetleges szemből kapott találat esetén is életben maradjon.

Általában a harckocsik egyik gyenge pontja az oldalsó görgők feletti páncéltest, ezt úgy nevezett kötényezéssel szokták védeni. Ez a Merkavánál is létezik, de a libanoni háborúban, ahol a Heszbollah harcosok az utcai harcokban viszonylag közel tudtak férkőzni, észrevették, hogy a torony hátsó része bizony egy kézi páncéltörő rakétával is támadható. Ezt „rést” egy különleges megoldással védték meg: láncokból és golyókból „függönyt” húztak a rakéták elé, így a kumulatív hatás már nem tudott érvényesülni.



A páncéltest kialakításakor a hengerelt acélpáncél és a Cobham-páncél előnyeit egyesítették. Ez utóbbit "üreges páncélnak" is nevezik. Működése azon alapult, hogy a páncélzatban előre kiképzett üregek vannak, így gyakorlatilag egy szendvicspáncél jön létre. Ha kumulatív rakéta vagy lőszer találja el az ilyen páncélt, akkor a korábban említett kumulatív sugár csak a felső páncélréteget égeti át, majd az üreghez érve hatástalanná válik.

A páncélzatot modulszerűen alakították ki, így az gyorsan szerelhetővé vált és a sérült részeket viszonylag gyorsan kicserélhették. Az üreges kialakítás segíti a kumulatív hatáson alapuló páncéltörő rakéták és lövedékek hatékonyságának jelentős csökkenését.

Ellentétben a szovjet újgenerációs harckocsikkal szemben a Merkavának nincs töltő automatája és négyfős legénység üzemelteti. Miközben a szovjet és a nyugati tervezők a 120 mm-es űrméretet, azaz a tűzerőt kezdték preferálni, addig a Merkava I és II csak 105 mm-es löveget kapott, ami manapság kis űrméretnek számít. Igaz, olyan űrméret alatti stabilizált páncéltörő lövedékeket tudott kilőni, amely 4500 méter távolságból képes kilőni egy tankot. Ehhez lézertávmérő és fedélzeti lőelemképző társul, ami jelentősen megnöveli az első lövés találati valószínűségét.



A Merkava terepen történő tesztelésére 1974-ben került sor, majd 1978-ban elindult a  sorozatgyártás és a következő évben az Izraeli Hadsereg már szolgálatba is állította, 1980-ra a gépsorok már havonta 7-10 tankot tudtak gyártani. Az 1982-es libanoni háborúban Izrael már 200 darab Merkava I harckocsival rendelkezett. Egyes információk szerint a végkép helyreállíthatatlan veszteség ebben a háborúban 7 darab tank volt.

Az egymásra épülő és folyamatos fejlesztések eredményeképpen a Merkavának több típusa van, jelenleg az Mk.IV-nél tartanak. A technikai adatok itt olvashatók.

A változatokban megjelenő minimális különbségek csak ügyes egyensúlyozás a tűzerő növelése és a mobilitás növelése között, miközben a fejlesztés vezetője - Israel Tal tábornok - jottányit sem engedett a páncélvédettségből.

A Merkava az egyik legjobb - komoly harctéri tapasztalatokkal rendelkező - harckocsi típus, Izrael sem magát a Merkava harckocsikat, sem a harckocsik licencét más országoknak nem tervezi eladni.



Forrás: wikipedia
Képek: internet