Sokáig én személy szerint nem tudtam megérteni a horrort szerető embereket: vajon mi lehet jó abban, hogy a frász töri ki az embert, miközben válogatott borzalmak történnek a vásznon. Aztán be kellett látnom, hogy az én értetlenségemet semmi sem indokolja, hiszen a drámák tipikusan nem vidám történeteket dolgoznak fel, és óhatatlanul felvetődik az emberben, hogy miért jó az, ha fáj az ember lelke, amikor felnőtt férfiként - nem szégyelem - könnybe lábad a szeme?

Az orosz írók kíválóan értenek ahhoz, hogy ennek a népnek a szenvedéseit egy kiválasztott személy életének bemutatásával  interpretálják a közönség felé. Márpedig tényleg sokat szenvedtek, ráadásul ez a nép átélt egy szocialista forradalmat, amikor ideoloógiai alapon, szó szerint írtották egymást az emberek, mitöbb lelkiismeretfurdalás nélkül. Azaz mégsem, mert ha visszagondolunk Zsivágó doktor történetére, azért Borisz Paszternak sikerült rávilágítania arra, hogy az emberi lélek bugyrai milyen sötétek tudnak lenni. És hogy vannak köztünk olyanok, akik nem ilyenek.

Vagy vegyük a mára Magyarországon elfeledett Solohov remekművet, az Emberi sors-ot, Csendes Don-t. Mai csillogó és piacorientált talmi világunkban elképzelhetetlennek tűnik az, hogy az emberek egy háború során milyen borzalmakat és csapásokat élnek át és az őrület határán megcsillan egy kis napfény. Vagy nem és drámák, tragédiák történnek.

Egy fontos film Pavel Csuhraj - eredetileg Vor (Tolvaj) - Magyarországon A szélhámos címmel bemutatott drámája. Egy kisfiú életéről van szó benne, aki közvetlenül a háború utáni Szovjetunióban él édesanyjával. És hát várja az édesapját, aki vélhetően soha sem fog látni. Ekkor megjelenik egy férfi, akire a kisrác egy idő után felnéz, aki példakép lesz. Akár amerikai történet is lehetne az egészből, összeáll egy boldog család és mindenki boldogan építi a szocializmust, de nem...

Amikor először láttam ezt a filmet, volt apósom jutott eszembe, aki '45-ben éppen 7 éves volt és sem apja, sem anyja nem volt. Ő mesélte, hogy a háborús években egy magyar katonához csapódott, aki lovaskocsival szállított valamit Kijev utcáin és tőle kapott ételt, talán még tetőt a feje fölé. Aztán jött a felszabadítás és próbált valahogyan életben maradni.

Pavel Csuhraj mesterien "forgatja" meg a tőrt lelkünkben. És elkezdjük hitegetni magunkat, hogy nálunk ilyesmi nem történhet meg, vaknak tettetjük magunkat, hogy ez a Szovjetunió, helyesebben ez Oroszország. Mi európaiak vagyunk, mi keresztények vagyunk, nálunk ilyen nem lehet. Közép-Európából nézve elmondható, hogy már az én generációm sem hallott puskalövést és remélem, hogy a gyerekeim sem fognak. Nyugtatgathatjuk magunkat, hogy ilyen már nincs és nem is lehet, pedig 15 éve Szarajevóban hullottak az emberek és ott is voltak árvák.

Vonatkoztassunk el attól a csalóka képtől, hogy katonák szerepelnek a filben, mert ez nem háborús film. Azokban elszántan lövik halomra a németeket és ugyan a háború borzalmait is sikeresen jelenítik meg az orosz-szovjet rendezők, de ez a film nem ez a kategória.

Nézzük meg eredeti nyelven, talán egyszer majd lesz magyar vagy feliratos változat is.