No, az elmúlt heti Panthers elleni tükörsima győzelem nagyjából igazolta az előző bejegyzésemben megpöcögtetett Chip Kelly-féle rendszer működőképességét.



Mark Sanchez hozta amit elvártak tőle – kicsit még többet is –, a csapat gond nélkül elbírta kezdő irányítójának hiányát. Abból a szempontból is érdekes meccs volt, hogy – a szakértők előzetes várakozásához hasonlóan – láthatóan a Carolina is futások elleni védekezésre helyezte a fő hangsúlyt. Nem is tudtunk futni ellenük (37 yardot sikerült összefutkározni összesen…), de nem is akartunk: kezdettől fogva a passzjátékra rendezkedett be a csapat, az pedig fényesen működött.



Ezen kívül a védelem és a speciális egység is szerzett egy-egy TD-t, tényleg élmény volt nézni a csapat játékát.

A héten az NFC egyik legjobb (ha nem a legjobb) csapatához, Green Bay-be látogat az Eagles. Ez alaphelyzetben egy sima vereség (valószinűleg az is lesz belőle), de számunkra nem ez a meccs a létfontosságú. A csoportgyőzelemről a Dallas elleni két meccs fog dönteni, a holnapi meccsnek nincs különösebb jelentősége (mondom ezt most, aztán persze alakulhatnak úgy az eredmények, hogy lesz).

Úgy vélem, hogy az Arizona meccshez hasonlóan lesz még a rájátszásban egy találkozónk a Packers-szel, ott majd lerendezhetjük a „kiajobb”-kérdést.

Ha a sérülések most már elkerülnék a csapatot, nyugodt lennék: nálunk nem a nagy nevek (nincsenek nagy nevek a csapatban) adják a győzelemre a legnagyobb esélyt, hanem a csapategység, a taktika és Chip Kelly. A maradék hét meccsből 4 csoportmeccs lesz, ha ezeket tudnánk hozni, meglenne a csoport és a rájátszás.



Ez persze pokoli nehéz lesz, mert csoporton belül az aktuális formától és nehézségektől függetlenül bármilyen eredmény születhet, de aki bajnok akar lenni, annak a riválisait le kell tudni győzni.

Bizakodó vagyok, mert hosszú évek után végre azt látni a csapaton, hogy tudatos építkezés során, tudatos játékot tesznek le a pályára hétről hétre. Az persze benne van, hogyha a játékosállomány kevés lesz, akkor még a rájátszás sem jön össze. De nem az a reménytelenség lengi körül a csapatot, mint Andy Reid idejében.  


A többi csapatról.

A forduló negatív meglepetését kétségkívül a Steelers Jets elleni veresége szolgáltatta.



Hogy ezt hogyan sikerült összehozni, szerintem maguk sem tudják, félelmetes, mit művel idén a Pittsburgh. A potenciál azért ott szunnyad a csapatban, nekem továbbra sincsenek kétségeim, hogy januárban ott lesznek a tévék képernyőin.

Már csak azért is, mert a Bengals is látványos zuhanórepülésben van – már nem csak ami az eredményeket illeti, hanem elsősorban a mutatott játékra gondolok. Ezen a héten otthon zakóztak egy óriásit a csoportrivális Browns-tól, amely így átvette a csoportban a vezetést.

A Green Bay nagyon (de nagyon-nagyon) megverte a Chicago-t, én nem emlékszem, hogy láttam-e valaha ennyire kilátástalan Bears-játékot.



A félelmetes mackó-támadósornak nyoma sem volt, Cutler mire megkapta a snap-et, már ott is voltak az arcában, a fala semennyire sem tudta megvédeni. Ehhez hozzájárult még a védelem teljesen tanácstalan játéka, borzasztó volt nézni is a vergődésüket (remélem nem járunk mi is így a Lambeau Field-en).

A Dallas a várakozásoknak megfelelően nagyon elkalapálta a Jacksonville csapatát a londoni derby-n, totálisan egyoldalú meccs volt ez is.



Dallasi részről azért volt benne rizikó, mert az irányító, Tony Romo sérülten játszott (a háta sérült, mely miatt tavaly is kellett meccseket kihagynia) és azért itt egy mozdulattal is vége lehet bárki szezonjának könnyedén. Nem történt baj, de azért ez komoly dilemma: mit ér eljutni a rájátszásig, ha esetleg tönkreteszem a 100 milliós irányítómat (tudom, ott az érv rá: minek fizetek 100 millió dollárt neki, ha még a széltől is óvom)?
Meglátjuk, mi lesz a folytatásban, de az biztos: a Dallasnak csak Romoval van esélye jól szerepelni.  



Fly Eagles!