Lánctalpa van, jó nagy ágyúja és acélból készül, mi az? Sokan persze azt válaszolnák, hogy tank, esetleg harckocsi. Pedig vannak olyan páncélozott harcjárművek, amelyek számos ponton – technikailag és alkalmazás szempontjából tekintve – jelentősen különböznek a harckocsiktól. Ha jobban megnézzük, rögtön feltűnik, hogy nincsen forgatható tornyuk, a lövegük előre néz, mintha csakis előre akarnának menni.

A páncélzatuk is azt mutatja, hogy ezek nem cicóznak, teljes gázzal, tüzet okádva robognak előre, majd letipornak és megsemmisítenek mindent és utat nyitnak az őket követő harckocsiknak és gyalogságnak. Vagy éppenséggel lesben állnak és könyörtelenül lemészárolják az egyébként rettegett páncélos fenevadakat. Na kérem, a II. világháborúban ezek voltak a roham- és önjáró lövegek, illetve a páncélvadászok.

Természetesen a fenti fegyverek szoros rokoni kapcsolatban vannak a harckocsikkal. A lánctalp remek terepjáró képességet és mozgékonyságot jelent, a vastag páncélzat a védettségről szól, a nagy űrméretű ágyú, amely páncéltörő és repeszgránátokat is ki tud lőni, a nagy tűzerő miatt halálos veszélyt jelent mindenkire. Ez az ágyú erősebb mint a harckocsik ágyúja, hatótávolsága is nagyobb azokénál, azaz jó eséllyel képes már nagy távolságból megállítani azokat. Ezt a három követelményt Heinz Guderian tábornok a német páncélos fegyvernem megalkotója fogalmazta meg és tulajdonképpen a mai napig igaznak tekinthető.


Kezdetként rögtön világítsunk rá a három kategória közötti különbségekre. Az önjáró lövegek ötlete arról szólt, hogy az úgynevezett vontatott tábori lövegeket felszerelték egy lehetőleg lánctalpas alvázra, így azok már terepen is kiválóan közlekedhettek és megállást követően a tüzelésre gyakorlatilag azonnal készek voltak. Tulajdonképpen megalkotásukat a szükség szülte. Németország rohamtempóban fejlesztette harckocsijait, egymás után jöttek ki az új típusok, ami értelemszerűen vezetett oda, hogy az elavultakkal is kezdeni kell valamit. Nosza, szereljünk rá ágyúkat és használjuk a hagyományos ló és teherautó vontatású tüzérség helyett és nem elhanyagolható módon a tüzérek is biztonságban érezhették magukat a mellső és oldalsó páncélzatnak köszönhetően.

A páncélvadászok és rohamlövegek kialakítására azért került sor, mert a torony jelentős korlátokat jelentett (magyarán szólva a bazi nagy ágyú nem fér bele). Ha nem tornyot használunk, hanem „bedobozoljuk” az ágyút, akkor máris nagyobb űrméretű, jobb páncéltörő képességű löveget tudunk alkalmazni. A rohamlövegek fő feladata tehát a gyalogság támogatása volt, azaz betonbunkerek, tűzfészkek, géppuska állások kiiktatása, azaz alapvetően támadó jelleggel bírt, míg a páncélvadászok dolga a védelem, amely a támadó páncélosok megállítását, lesből – álcázva vagy beásott állásokból történő – kilövését jelenti, ami után viszont villámgyorsan helyet változtat, pestiesen szólva pucol, mert várhatóan a többi ellenséges harckocsi az első sokkot leküzdve arra törekszik majd, hogy elkapja a gyilkost.

Az utóbbi két kategória között a háború vége felé már elmosódott a határ, kényszerűségből a rohamlövegeket páncélvadászként is használták, sőt, amikor a németek kevés harckocsival rendelkeztek, akkor már mindkét kategóriát tankok helyettesítésére fogták be. Bár nem az első típus volt a rohamlövegek sorában, mégis a StuG III-mal kezdeném a sort.

StuG III


A rohamlöveg ötlete eredetileg Erich von Manstein – a II. világháború egyik legjobb stratégájának – elképzelései alapján született meg. A fejlesztés folyamán szigorú követelményeket állítottak fel: a rohamlövegnek a lehető legalacsonyabbnak kell lennie, ezért a tornyot egyszerűen elhagyták, annak helyére pedig zárt küzdőteret építettek, így a harckocsinál jóval egyszerűbb és olcsóbb konstrukciót kaptak. És természetesen rövidebb lett gyártási idő is. Fogták a PzIII harckocsi alvázát, amire eleinte 75 mm-es, rövid csövű, L/24-es löveget szereltek fel (StuG IIIA).

Rendkívül sok változatot készítettek el, a fejlesztések értelemszerűen a páncélzatra és a főfegyverzetre koncentrálódtak. Például 1942-ben már a hosszabb csövű, L/43-as ágyúval szerelték fel, ugyanis a hosszabb csővel nagyobb lövedék végsebességet értek el, azaz nagyobb energiával csapódott be, ez volt az F változat. Az utolsó, G jelű változatnál egy ugyancsak 75 mm-es, de már L/48-as kaliberhosszúságú, tehát még nagyobb tűzerejű löveget találunk. Ezzel már 1000 méter távolságból is eséllyel szállhatott szembe a szovjet T–34-esekkel, igy nem csoda, hogy az eredetileg rohamlövegnek tervezett StuG IIIG a védekező harcokban páncélvadászként is megállta a helyét.


A Szovjetunió megtámadásakor Németország még csak hat zászlóaljnyi StuG-gal rendelkezett, ez mindössze 108 darab volt. Egyik írásomban már említettem, hogy mekkora meglepetést okozott a németeknek az a tény, hogy a tankjaik képtelenek voltak kilőni a T-34 és a KV-1 harckocsikat. Mivel a StuG III alacsony felépítésű volt és az F változat már erős löveggel rendelkezett, azon kevés német fegyver egyike volt, amelyik eséllyel tudott megküzdeni a szovjet közepes és nehéz harckocsikkal.

Mindezek ellenére a StuG-ok ekkor még csak a gyalogságot segítették. Abból indultak ki, hogy ez az együtttműködés kölcsönös: magát a rohamlöveget a gyalogság védi meg, ezért a kezdeti verziókban az önvédelemre nem sok figyelmet fordítottak, azaz nem volt rajta géppuska. Ez csak addig működött, amíg a német csapatok nem találkoztak az orosz gyalogsággal. A StuG III, mivel nem volt tornya, csak úgy tudott célozni, hogy az egész járgány fordult a cél irányába. Viszont elég volt egy akna vagy egy fanatikus gyalogos, aki tönkretette a lánctalpat és akkor a rohamlöveg tehetetlenül várta a sorsát. Ezért a késöbbi verziókban már a géppuska is megjelent  a fegyverzetben.

A StuG III megbízható és sokoldalú harcjárműnek bizonyult, amely az egész második világháború alatt szolgálatban maradt. Alacsony méreteinek és a kis tömegének köszönhetően könnyen irányítható és mozgékony volt. A StuG III utolsó változatai már inkább páncélvadász szerepkört láttak el, azaz védekező harcmodort alkalmaztak. Kényszerűségből a háború vége felé a németek már a harckocsik helyett is alkalmazták.

 

StuG IV


A háború közepétől az angol és az amerikai légierő megkezdte a német hadiipar szétzúzását. 1943. november 23-án Berlin bombázása közben csak úgy mellesleg lebombázták a várostól nem messze fekvő Alkett-gyárat, amely Németország legfontosabb harckocsigyára volt. Ez azért volt probléma, mert a PzIII alvázak gyártása szinte teljesen leállt, így a StuG III rohamlövegek előállítása is lehetetlenné vált. Hoppá!

A StuG IV átmeneti megoldásként született meg, ugyanis jobb híján a PzIV alvázát párosították össze a StuG III felépítményével. A tervezésénél kimondottan ragaszkodtak ahhoz, hogy minél kevesebb átalakítással lehessen az „összeépítést” elvégezni. És ezzel a huszáros megoldással megoldották a pótalkatrész kérdését is, hiszen ezek már készen voltak. Mégis sor került néhány módosításra, például a bal oldalt elöl kialakított külön vezetőállás is ilyen volt. Ez lehet, hogy így első blikkre nem tűnik fontosnak, de így a StuG IIIG felépítményében felszabadult a vezető helye, ennek köszönhetően a jármű a löveghez 68 lőszert vihetett magával, szemben a korábbi 54 darabos készlettel.

De később akadt más probléma is, nevezetesen az, hogy a vezetőállás merőleges kialakítású, 90 mm vastag páncélzata nem nyújtott kielégítő védelmet. „Mit csináljunk?” kérdezhették a német mérnökök egymástól. Hát nem sokat filóztak: beépíttek egy kis betont. Igen, számos StuG IV-en a vezetőállás páncélzatát egy további betonréteggel is megerősítették, így annak vastagsága a 100 mm-t is elérhette.


A StuG IV gyártása 1943 decemberében kezdődött meg és ebben a hónapban 31 járművet el is készítettek, majd 1944 folyamán további 1006 darab StuG IV gurult le a gyártósorról és 1945 márciusáig még 102 járművet raktak össze, így összesen 1139 darab épült. A StuG IV bizonyos mutatókban felülmúlta elődjét, hiszen egy nagyobb teherbírású alvázra építették rá a StuG III viszonylag könnyű felépítményét, azaz ment mint a golyó és hatótávolságát illetően is felülmúlta az elődjét.

A másik oldalon a szovjet tankelhárító tüzérség, amely a háború elején általában egy helyben várta a támadó páncélosokat és csak arra számíthatott, hogy az álcázásnak köszönhetően nem veszik korán észre és lesz lehetősége 2-3 lövésre. Utána a tankok óhatatlanul legázolták vagy szétlőtték őket. A szovjet oldalon is ráébredtek, hogy a gyalogságuknak mozgó, helyváltoztató – ha kell hátráló, ha kell előrenyomuló - tüzérségre van szüksége. Ennek a szükséghelyzetnek a korai feloldása volt a SZU-76, ami inkább egy harckocsi alvázon elhelyezett löveg volt.

SZU-76


Ez a fegyver funkciójában nem volt rohamlöveg, mégis sikeresnek volt tekinthető, mert gyakorlatilag kiváltotta a háború elején alkalmazott könnyű harckocsikat. Ezek páncélzata és fegyverzete menthetetlenül elavult és csak célpontoknak voltak jók. Igaz, a SZU-76 páncélvédettsége meg sem közelítette a német fegyverek szintjét - a kezelőszemélyzet például felülről egyáltalán nem volt védve, lévén, hogy nem volt tető - mégis a szovjeteknél ez minőségi ugrásnak volt tekinthető.

A kurszki csatában, ahol a legmodernebb páncélosok csaptak össze, a SZU-76 kiválóan bizonyított és ebben mozgékonyságának nagy szerepe volt. Űrméret alatti lőszerével 500 méteres távolságból képes volt 91 mm vastag páncélt átütni, azaz képes volt végezni a Tigris és a Párduc tankokkal, igaz, ehhez észrevétlenül be kellett „cserkésznie” azokat, közel kellett jutni hozzájuk – ami biztosan nem volt egyszerű –, majd a lövés leadása után pozíciót kellett váltania (értsd: menekülnie), mert ettől a pillanattól kezdve ő vált célponttá. Mindenesetre a szovjet gyalogság, amely a Nagy Honvédő Háború elején szinte „puszta kézzel” próbálta megállítani a német tankokat, most erős és mozgékony társat talált a SZU-76-os önjáró lövegekben.

A kurszki csatára mindkét oldal hatalmas fejlesztéseket indított be. A németek ekkor vetik be a Tigris és Párduc harckocsikat, amelyek már erősebbek és jobbak mint a 76 mm-es löveggel szerelt T-34 tankok. A második világháború elején a szovjet KV-1 és T-34 típusok felülmúlták a német harckocsikat, de a kurszki csatában megjelenő Tigris és Párduc harckocsik ellen már alulmaradtak.


(Ekkor jelenik meg a Ferdinand önjáró löveg is, amely 88 mm-es ágyújával 1000 méter távolságból 165 mm-es páncélt tudott átütni, míg az űrméret alatti lőszerrel ez akár 193 mm is lehetett, miközben saját páncélvédettsége kiemelkedően jó volt. A csata után egyes szovjet források szerint a megsemmisült 21 darab Ferdinand jelentős része aknamezőn pusztult el, öt darabnak a lánctalpát lőtték szét, kettőnél az ágyúk csövét találták el, egyet légibomba robbantott fel, egyet pedig egy 203 mm-es tarack talált telibe. És találtak egyet, egyetlen egyet, amit harckocsik intéztek el. Hét (!) T-34 harckocsi vette tűz alá egyszerre. Csak volt egy kis bibi: sok Ferdinand a meghibásodások miatt került veszteséglistára.)

De maradjunk a rohamlövegeknél! A következő részben számbavesszük, hogy a kurszki páncélosütközetnek milyen következményei voltak a páncélvadászok és rohamlövegek fejlesztésére mindkét oldalon. Megismerhetjük a Hetzer-t és a Vadásztigrist, illetve a SZU-85, 100, 122, 152 rohamlövegeket. És a végére hagyom a borzadály ISZU-152-t. Folytatás következik!