A rovat eddigi cikkei olyan haditechnikai eszközökről szóltak, amelyek valamilyen szempontból különlegesek voltak akár a technikai kialakításukat akár a létrehozásuk körülményeit illetően. Nem lesz ez másképpen a mostani cikk tárgyát illetően sem, bár nem konkrétan fegyverekről, hanem építményekről fog szólni, amelyek ma is megtalálhatók, megtekinthetők és kézzel megtapogathatók.

A két nagy háború ideje alatt a számos fegyver, gép- és harcjármű mellett olyan műszaki-építészeti megoldások is születtek, amelyek általában a katonák vagy a katonai egységek vezetésének védelmét, sok esetben életben maradását szolgálta. Ezekről a vasbetonból és acélból készült bunkerekről és egyéb építményekről már korábban említést tettem a Maginot-vonal kapcsán, de biztosan sokan hallottak már az ún. Atlanti-falról is, amit a németek építettek az angolszász partraszállást megakadályozandó vagy akár Hitler bunkerjéről, aminek a helye ma már pontosan tudható.  



Természetesen ezeket az építményeket hatalmas költséggel úgy alakították ki, hogy a szél ne vigye el és a benne tartózkodók ne járjanak úgy, mint a mesebeli kismalacok. Bizony vasbetonból és/vagy a föld alá bújtatva alakították ki maguknak biztonságos búvóhelyeket. Manapság Londonban pár fontért megtekinthető Churchill Whitehallban lévő „irodája” vagy Sztálin álcázásból egy stadion alá építtetett és tényleg pazarul berendezett tartalék vezetési pontja.  

Sajnos a betonbunkerek sorsa az, hogy a győztesek megpróbálják megsemmisíteni – több-kevesebb sikerrel - a legyőzöttek építményeit, ilyenkor az utókor csak beszélni tud ezekről az építményekről. És megmaradnak a győztesek bunkerjai, amelyek múzeumokká és kiállítási helyekké válnak.  



De azért vannak kivételek. Akadnak olyan építmények, amiket még felrobbantani sem lehetett tisztességesen. Mi több, nem nehezen megközelíthető és eldugott völgyekben vagy kerek erdő mélyén felépített épületekről beszélek, hanem nagyvárosok – Bécs, Berlin és Hamburg - közepén mai napig létező és használt monstrumokról. Ezek a Flakturmok, azaz magyarul a légvédelmi tornyok.

A második világháború során a német Luftwaffe jól indított, a Messerschmittek uralták az égboltot, Göring pedig a nagy siker közepett úgy gondolta, hogy a szövetségeseknek (értsd ez alatt az angolszászokat) esélyük sincsen arra, hogy bombázzák Németország területét. A háború elején a német légierő kiválóan oldotta meg a szárazföldi csapatok támogatását, a zuhanóbombázókkal végrehajtott katonai célpontok megsemmisítését, de nem terveztek be a stratégia bombázást, azaz a több ezer kilométerre lévő célok megsemmisítését. Nem is volt ilyen célra bombázóik. Az sem véletlen, hogy az oroszok a nagy visszavonulás idején 1941-ben bizony leszerelték a gyáraikat és átköltöztették azokat az Uralba, ahova már német repülőgép nem juthatott el.  

Az angolszász oldalon már a háború kirobbanása előtt megjelent és elfogadásra került az az elmélet, ami arról szólt, hogy a stratégiai bombázásokkal egyrészt hatalmas károkat kell okozni az ellenség hadiiparában (azaz porig kell rombolni a gyárakat, a kikötőket, vasutakat és bányákat, stb.), másrészt – nem szépítem - terrorizálni kell a civil lakosságot (azaz a nagyvárosokat kell eltörölni a föld színéről) és az ezáltal keletkező elégedetlenség vett majd véget a háborúnak. Ennek megfelelően az angol Királyi Légierő (RAF) és az amerikai légierő (USAF) bizony rendelkezett stratégiai bombázókkal. És amikor levegőhöz jutottak az angliai légi csatát követően nem is haboztak azokat felhasználni.  

Göring, aki azt állította, hogy a Luftwaffe képes lehúzni a képzeletbeli rolót és ezzel megvédeni Németországot a bombázásoktól nagyot tévedett. Bár hatalmas veszteségeket okoztak az angolszászoknak, de a szőnyegbombázások menetrendszerint megismétlődtek.  

Nem maradt más megoldás, védeni kellett a nagyvárosokat. Csakhogy a légvédelmi tűzérség akkoriban még azon a szinten állt, hogy egy lövéssel csak kis valószínűséggel lehetett eltalálni egy bombázót. A megoldás az volt, hogy sok ágyúnak koncentráltan egy cél(csoport)ra kell lőnie, ami a csövön kifér. Ez viszont nagy helyigénnyel jár, gondoljunk csak bele: erre a Petőfi tér nem elég, ide olyan méretű parkok kellenek, mint a Népliget.



Albert Speer egyik kedvenc mérnökével – de nevezzük is meg az illetőt: Friedrich Tamms - azt gondolta ki, hogy nosza, építsünk a nagyvárosok közepébe olyan vasbeton tornyokat, amiket tele lehet pakolni mindenféle légvédelmi ágyúval, mitöbb központi tűzvezetéssel megsorozzák az ég egy bizonyos pontját, ahol a számítások szerint a jenki vagy britt bombázók meg fognak jelenni. Építsük ezeket a tornyokat masszívra, mert valószínűleg sokat kell majd kibírniuk és az embereknek meg a nemzeti kincseknek is jók lesznek mint óvóhely, ha úgy alakul. Hitler, akitől szerintem amúgy sem állt távol a megalománia, sitty-sutty aláírta a terveket és 1941. áprilisában már meg is épült az első példány Berlinben. Helye az Állatkertben volt, ami természeténél fogva egy jó nagy beépítetlen terület volt. Aztán így épült még két torony Berlinben, kettő Hamburgban és három Bécsben.



Ezeket a tornyokat tulajdonképpen toronypárosoknak kellene nevezni, ahol az egyik volt a G-torony (Gefechtsturm), melyen a fő légvédelmi fegyvereket helyezték el, míg a másik valamivel távolabb pedig az L-torony (Leitturm) volt, ahol a radarokat helyeztek el és itt irányították a légvédelmet, mondhatni innen „céloztak”. A két torony elektronikusan is össze volt kapcsolva, ami a cél adatainak átadását szolgálta.  

A Flakturmokból három különböző generáció épült, amelyek kialakítása, alakja és fizikai méretei természetesen jelentősen különböztek egymástól. Berlinben az erődnek is beillő 1. generáció, Hamburgban 1. és 2. generációk, Bécsben a 2. és 3. generációk épültek fel a város közepén, ami összességében 8 toronypárost jelentett.  



Nem kis épületek voltak ezek, mert például a berlini G-tornyok 70 méter magas és 3,5 méter falvastagságú betonborzadályok voltak, de a kisebb bécsi tornyok is 40-50 méter magassággal magasodtak a város felé.   A G-tornyok tetején jól láthatóak a kialakított lőállások, amelyek közepén, süllyesztve helyezték el a nagyűrméretű légvédelmi lövegeket, ezzel a lehető legnagyobb védelmet biztosítottak a kezelőszemélyzetnek a repeszektől. A betonból készült vastag elválasztó falak még a szomszédos löveg megsemmisülését is jó eséllyel kivédték.



Az épület közepén egy nagyteherbírású liftet helyeztek el, amit egy csekély 72 tonnás páncélkupola fedett le, ezzel oldották meg a négy tüzelőállás lőszerellátását az épület mélyében a fölszinten lévő raktárakból.  

Egy ilyen épület óvóhelyként is funkcionált, a fölszinten, az első és második emeleteken hivatalosan 15 000 ember talált menedéket. A harmadik emeleten segélyhelyet vagy irodákat lehetett berendezni. A negyedik és ötödik emeleteken helyezték el a katonákat, akik kezelték a torony fegyverzetét. Az utolsó emeletről külön lépcsők vezettek fel a tetőre az ágyúkhoz. A tornyokon ablaknyílások is vannak, amiket beépített karvastagságú acéllemezekkel lehetett lefedni. Kedves, nem?

Egy korábbi cikk tárgya volt a 88 mm-es légvédelmi ágyú, amit mellesleg tankgyilkos becenévvel is illettek. Na most képzeljük el ugyanezt 128 milliméteresben. 1936-ban, amikor megépítették az első példányt belőle, az 12 tonnát nyomott, a szállításához például a csövet le kellett szerelni. Ezért átgondolták a dolgot és abban maradtak, hogy ezeket kifejezetten betonalapra „lecsavarozva” fogják használni. Na, erre a G-tornyok kifejezetten alkalmasnak látszódtak. És ha már itt tartunk, akkor nem cicóztak, legyenek akkor párban. Azaz egy tüzelőállásban legyen egy kétcsövű 128 mm-es légvédelmi ágyú. Ami azt jelenti, hogy G-tornyonként 4-4 darabot használtak fel.  

Hogy mire voltak képesek? Csövenként egy 27,9 kg-os gránátot tudtak 880 m/s sebességgel kilőni, amivel veszélyesek voltak a 14 800 m magasságban repülő szövetséges bombázókra. Ezt percenként 11-szer tudta végrehajtani. Ha belegondolunk, hogy összesen 8 cső tüzelt egy irányban, akkor az már egészen biztató volt a védekezők számára.   Az ütegek mellett a G és L-tornyok kisebb „erkélyein” más – kisebb hatótávolságú – fegyvert is elhelyeztek. Ezek alapvetően 37 mm-es illetve 20 mm-es négycsövű légvédelmi gépágyúk voltak, amelyek hatásos lőtávolsága kb. 2 200 méter volt és a gyakorlatban 800 lövést tudtak leadni. Hát ez sem semmi, ha 30-40 darab van a tornyonként.  



A tűzvezetési pontok funkcióját betöltő L-tornyok tetején „Würzburg” radarokat helyeztek el, amelyek meghatározták az ellenséges repülőgépek irányát, míg a távolságot optikai távolságmérővel oldották meg. A célzáshoz szükséges koordinátákat gyorsan kiszámolták és átadták az ágyúkat kezelőknek, akik így képesek voltak követni a repülőgépek mozgását.   A haditechnikával foglalkozó cikkek sokszor az angliai csatát jelölik meg a radar – maga szó is egy angol kifejezés rövidítése – légvédelemben történő első megjelenésének és alkalmazásának. Ugyanakkor a német fizikusok és mérnökök olyan megoldásokat találtak ki a mikrohullámú technológia és technika területén, amely mindenképpen megér egy új cikket. Előzetesen csak annyit, hogy a háború után évtizedekkel a hidegháború résztvevői előszeretettel használták fel azokat a technikai alapelveket, amelyeket a „Würzburg” tűzvezető radarnál alkalmaztak először (például a légvédelmi tüzérségnél a C-60 légvédelmi ágyúk RPK-1N radarvezérlésű tűzvezető rendszerénél). De erről majd később…  

De mi lett a sorsa ezeknek az épületeknek? Ugyanaz, ami a Führerbunkernek, hogy felrobbantották, betemették és hogy teljesen eltitkolják a helyén még lakótelepet is építettek? 

Hát részben. A berlini tornyokban több olyan műkincset is tároltak, mint például a trójai 8900 darabos aranyleletet vagy értékes festményeket. Ezek persze zsákmányként eltűntek. A nyomok a Szovjetunióba vezettek, igaz, egy részét már visszaadták. De a szövetségesek a berlini tornyokkal végezni akartak.  

A Zoobunkert először 1947. július 28-án akarták felrobbantani 12 tonna dinamittal. Kicsit megkarcolódott. Aztán augusztusban már 25 tonnával próbálkoztak. Mondhatni, hogy a vakolatot egy kicsit megviselte a robbanás. A következő kísérlet egy év múlva történt, 1948. július 30-án történt 40 tonna TNT-vel, ami akkoriban a legerősebb robbanóanyagok közé számított, nem számítva az atomot. De még a törmelék is akkora darabokból állt, hogy csak  kisebb robbantásokkal és lángvágóval 1955-re sikerült elbontani a 412 000 m3 vasbeton maradványokat. A tornyok alapjait „újrahasznosították”: a tevéknek, az orrszarvúknak kifutót és egy madárházat építettek rajtuk. Így ezek a légvédelmi tornyok nyomtalanul eltűntek. Körülbelül itt voltak: G-torony, L-torony  



A Volkspark Friedrichshain-i légvédelmi tornyokat a Vörös Hadseregnek sikerült részben felrobbantani, majd a törmelékkel feltöltötték a bunkereket és földdel borították be azokat. Az eredmény két kisebb hegy lett. Így is emlegetik Große und der Kleine Bunkerberg, a nagyobbiknál még látszódik a G-torony teteje, de a fák már benőtték a helyet. Körülbelül itt voltak: G-torony, L-torony  

A Volkspark Humboldthain-i bunkereket a franciák akarták felrobbantani. Ők is többször belevágtak, hát félig sikerült, amit a törmelékkel temettek be. A másik fele látható és megtekinthető. Mostanában kiállítóhelyként, mászófalként és  múzeumként hasznosítják. Körülbelül itt vannak: G-torony, L-torony



A hamburgi heiligengeistfeldi tornyok élnek és virulnak. Médiaközpontként működik egy hangstúdiónak és egy zenekiadónak ad otthont. G-torony, L-torony



A wilhelmsburgi bunkert Hamburgban 1947. októberében robbantották fel. A G-torony falai még állnak, mobil telefon antennáknak ad helyet.



Bécsben mindhárom toronypár megmaradt. Az augarteni pár kihasználatlanul áll. G-torony, L-torony



Az arenbergparki párosból a G-torony a Bécsi Iparművészeti Múzeum raktára, míg az L-torony alkalmi kiállítóhely.  



A harmadik bécsi Flakturm párost az Esterházyparkban találhatjuk meg. Az Osztrák Szövetségi hadsereg használja, illetve kiállítóhely és mászófalként funkcionál.  G-torony, L-torony