Nem volt kérdés, hogy az elmúlt évi jól sikerült – és itt a KIBRA-n is dokumentált – szlovákiai természetjáró túránkat az idén is folytatjuk.

Mivel tavaly minden szükséges ismeret birtokába kerültünk, az idei út és program szervezése teljesen akadálymentes volt. A szállásunkat interneten foglaltuk a Mizuna Panzióban. Vendéglátónk Zdenko ismerősként üdvözölt bennünket és ékes szlovák-orosz-angol-magyar nyelven néhány perc alatt minden fontosabb dolgot meg is beszéltünk, majd sietett a dolgára. (Nekünk) sajnálatos módon, a panzió ezúttal nem volt kizárólag a miénk, rajtunk kívül lengyelek, csehek és magyarok is voltak, de azért nagyon messze volt a teltháztól. Mindez persze a panzió „élvezeti értékét” egyáltalán nem befolyásolta: olcsón, magas színvonalú, kényelmes szállásunk volt, tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom.



Ami az idei elvárásainkat illeti, két komoly célkitűzéssel indultunk útnak: végig kell menni a Suchá Belá útvonalon és meg kell hódítani a Lomnici csúcsot! Sajnos, nem jártunk teljes sikerrel.

Nekem komoly terveim voltak azzal kapcsolatban, hogy rablóhúst - magyarul saslikot - sütök az egész csapatnak, de már otthonról nézve is voltak kételyeim, hogy lehet-e tüzet gyújtani Hrabusicében vagy a park bejáratánál. A kétely oka az volt, hogy egy nemzeti parkban valószínűleg nem engedik meg a lüke túristáknak a tűz csiholását. Biztos, ami biztos, nem vettem meg a hozzávalókat , így könnyedén feldolgoztam azt a tényt, hogy nem lehet és kész.

1. nap

Salgótarjánban, a T. hipermarket (sajnos, nem szponzorál a hipermarket, ezért nem írom le a nevét  ) parkolójában beszéltünk meg randit Tatosáékkal és dacára annak, hogy igencsak különböző helyről indultunk, gyakorlatilag 10 perc különbséggel sikerült megérkeznünk. Vettünk néhány nélkülözhető dolgot, Tatosa ivott egy felesleges kávét, majd a lovak közé csaptunk és Rozsnyóig meg sem álltunk. Igen, újra egy T. hipermarket parkolójában pihentünk meg, feltöltöttük az időközben megcsappant készleteinket, beszereztük a szükséges söröket (szigorúan helyi-mindenféle márkát), majd átballagtunk a néhány versztnyire (persze, túlzok, volt vagy 100 méter a távolság) lévő másik, B. hipermarketbe, merthogy a T-ben nem lehetett füstölt halat kapni. Ez egy igen fontos momentum, ezért erre külön kitérek.

Tehát. Az elmúlt évben úgy alakult – bár ezt akkor még nem tudtuk –, hogy első este füstölt halat vacsoráztunk helyi sörök társaságában. Ez akkor annyira jól sikerült, hogy azonnal tudtuk, hogy hagyomány lesz belőle. Vannak dolgok, amiket az emberek ilyen-olyan okkal elhatároznak, aztán vannak olyanok, amik meg maguktól lesznek. Nos, nálunk ez utóbbi történt, nem kellett erről beszélgetni, meg egyeztetni, tudtuk, hogy első este füstölt halat KELL ennünk és kész. Citrommal és vajas kenyérrel (a majonézt Tatosa nem tudta rám tukmálni, bár a szlovák 12 %-os sörök az ő pártján voltak, de nem inogtam meg, mert szerettem volna, ha a hal a gyomrom felé egyirányú mozgást végezne).

Szóval ezért mentünk be a B-be, mert a T-ban nem kaptunk halat. Ha valaki követné a példánkat, elárulom, hogy füstölt makréláról van szó, nagyon be kell csomagolni, semmihez nem érhet hozzá, mert levakarhatatlanul azonnal füstölt hal szaga lesz annak, amit megérint. Fogyasztása az alábbiak szerint javallott: fej leteker, bőr óvatosan megfog és a farkától óvatosan egyben lehúz. Falatkát leszed szintén a farok résztől elindulva, vajas kenyérre tesz, bőven facsar rá citromlevet és élvezettel elfogyaszt. De elkalandoztam.

Tehát miután beszereztük a makréla adagunkat, folytattuk utunkat és probléma nélkül megérkeztünk Hrabusicére. Kicsit paráztam indulás előtt, mert az interneten előtte megnéztem, hogy milyen időt jósolnak arra az időpontra, amit a Szlovák Paradicsomban kívántunk tölteni. És persze az előrejelzésben viharok meg hidegségek szerepeltek. Utólag persze le tudom vonni azt a következtetést, hogy a magyar időjósok semmivel sem végzik rosszabbul a dolgukat, mint a külhoniak, mert az előzetesen vázolt időjárással ellentétben végig verőfényes napsütésben volt részünk, viharnak, hidegnek nyoma sem volt. Vagyis mellétrafáltak az előrejelzéssel, de azért nagyon nem bántuk.

Ki kell egészítenem Vincenzot, mert mi már Vácott is bementünk egy T-be. Szóval az úton háromszor voltunk a Tecsoban és egyszer a B-ben, ami szerintem jobb minőségű árukkal büszkélkedhet. Viszont mindegyik eset indokolt volt. Vácott kólát vettünk, Salgótarjánban eurót, mert otthon hagytuk az egész korábban beváltozz pénzünket (a szenilitás kezdeti jelei), igaz Vincenzoék meg sót (!) vettek. Rozsnyón meg tényleg kellet venni sört. Meg füstölt halat a B-ben.
 


Szóval felcuccoltunk, Zdenko-tól megkaptuk a szobakulcsokat, meg az eligazítást, aztán leültünk a konyhába a fentebb már vázolt szertartás lefolytatására. Eldöntöttük, hogy mi legyen a program a következő három napban, majd ittunk néhány sört, meg előkerült egy üveg Sangria is. Sokkal többre nem emlékszem erről a napról, de majd Tatosa biztos idebiggyeszt valamit.

A házigazdát eredetileg mi neveztük el Zdeneknek, mert egy évvel ezelött elfelejtettük megkérdezni a nevét. Azért, hogy ne kelljen körülírnunk, hogy kiről beszélünk egyszerűbb volt nevet adni neki. Nos, miután mindent megbeszéltünk vele (szoba, melegvíz, wifi, tűzrakóhely, stb.) megkérdeztük a nevét. Kicsit meglepő volt, hogy Zdenkonak hívják. A másik meghökkenés az volt, hogy Vincenzo rákapott a füstölt halra, két makréla úgy lecsúszott, hogy na.

2. nap

Tavalyról hiányérzetünk maradt ugyebár, mert objektív és szubjektív okok miatt nem sikerült a Suchá Belá elnevezésű turista útvonalon végig menni, illetve úgy pontos, hogy elindulni rajta nem sikerült. Idén szerencsére ennek nem volt akadálya, ezért profikat megszégyenítő magabiztossággal vágtunk neki az útnak. A tavaly már megcsodált gyönyörű környezet, patakmeder, falépcsők, vaslétrák, láncok és kapaszkodók, szurdokok és vízesések fogadtak bennünket. Remek volt újra átélni ezt az élményt.



Ami egy kicsit rontott a dolgon, hogy komoly „forgalom” volt az ösvényeken. Mintha mindenki pont most akarta volna a Suchá Belá-t megmászni, ahelyett, hogy jó szlovák módjára dolgozott volna. Szóval ez egy kicsit zavart, de ettől persze mi még a magunk tempójában mentünk: akik utolértek, azokat elengedtük. Minket nem engedett el senki, bár nem is igen értünk utol senkit. De mindenki kedvesen megköszönte a mi kedvességünket és mosolygott is hozzá, szóval nem volt gond. Csak kár, hogy egy kicsit sokan voltunk (jó, nem ragozom tovább…).

Egész idő alatt azt éreztem, hogy az erdőnek illata volt, kicsit a hársra emlékeztető bukéval, ami roppant kellemes volt és tiszta. Pedig hársfa nem is volt a környéken. A forgalom nagyságára vonatkozó Vincenzo megjegyzést szerintem nem kell komolyan venni, de való igaz, mások is voltak a kanyonban nem csak mi. És ez mindig jó alkalom volt a pihenőre. És akárcsak tavaly, mindenki köszönt a másiknak, a szlovákok jólnevelt turisták.



Aztán ami a létrákkal kapcsolatos tavaly kialakult fóbiámat illeti, nos, azzal sem volt probléma. Bár komoly magasságú vaslétrákon vitt az út, azért messze nem függőlegesen sikerült ezeket elhelyezni, ezért nem kellett bátorságpróbát tennem. Csak simán felmentem a létrákra (azért Tatosa elejtett megjegyzése, hogy Brigi lánya 10 évesen simán végigment a Suchá Belá-n, segített némileg…) és vártam az igazi kihívást! (na jó, nem teljesen így volt, de majdnem).



Aztán olyan gyorsan felértünk, hogy a tetőn további kihívásokat keresve elhatároztuk, hogy nem a kiépített aszfaltos úton bandukolunk vissza, hanem két másik túraútvonalat „felhasználva” és a hegyen található kolostor érintésével megyünk vissza a kiindulási pontunkra (megjegyzem, a kolostor mellett büfé üzemel, ahol tavaly remek hűtött sört kóstoltunk). Az elhatározást tett követte, igaz, mire az említett büféhez értünk, már meglehetősen sajgott a lábunk, ezért tényleg szükség volt arra a sörszünetre.

Vincenzo egy szóval sem említi a kolostort, meg a kápolnát, illetve azok romjait. A kis harangot meg a szimbolikus temetőt a környékbeli fák törzséből faragták ki, így állítva emléket a Szlovák Paradicsomot népszerűsítő és óvó embeeknek, túrázóknak.



Esemény nélkül értünk vissza a kiindulási pontunkhoz, majd fél hat felé a panzióba. Bár korábban arról beszélgettünk, hogy elmegyünk valami helyi kaját enni Zdenko másik kocsmájába (az egyik a Panzió alatt üzemel, de itt nem főznek, csak isznak, mármint a vendégek), de „hazaérve” elillant ez az elhatározás. A hozott cuccból készítettünk vacsit és az esti csevej is meglehetősen gyorsan véget ért, emlékeim szerint 10 körül mentünk is aludni.

3. nap

A Hernád völgye volt a tervezett túraútvonal. Tavaly ennek egy részét már megjártuk, de nagyjából a felénél átnyergeltünk egy másik turistaútra. Az idén végig akartunk menni rajta. Nos, keményebbnek bizonyult, mint gondoltuk. Az első néhány száz méter után eszembe jutott ennek az útvonalnak a bibije: a Hernád folyását követve, gyakorlatilag a partján kanyarog az út, teljesen egyszemélyes szélességgel, így gyakorlatilag úgy gyalogol az ember, hogy árgus szemmel figyel a lába elé, nehogy lezúgjon a mélybe, vagy megbotoljon a gyökerekbe. Vagyis vajmi kevés idő és hely van a táj szépségében gyönyörködni, csak megy előre az ember lehajtott fejjel.



Ráadásul a (számunkra) új szakasz kevésbé kiépített, vagy fogalmazzunk inkább úgy, kevésbé karbantartott, mint a már tavaly bejárt rész. Arra persze tökéletesen megfelelt, hogy totálisan, vagy még inkább annál egy kicsit jobban is elfáradjunk. A hazafelé vezető út már komoly kínlódás volt, nem az a jóleső fáradtság, hanem a sajgó térdek, bokák és talpak állapota.

A hazafelé tartó útról pár szót ejtenék. A fordulóponton is volt egy kocsma, ahol néhány sör elfogyasztása után egy rohadtul meredek kapaszkodón ki is izzadtuk azt, így másztunk  fel a gerincre. A visszaút tulajdonképpen egy tanösvény volt, ami majdnem ugyanazon az útvanolon haladt mint a kanyonban kanyargó létrás-járókás ösvény. Annyi különbséggel, hogy jóval magasabban a kanyon gerincén, azaz a szakadék szélén. Viszont gyönyörű kilátás volt a túloldalra, a szakadékba, oda, ahonnan jöttünk. Félelmetes volt.



Ahogy utólag a térképen megnéztem, a két nap alatt gyalogoltunk nagyjából 12 km-t (naponta), leküzdöttünk szintén naponta kb. 500 méteres szintkülönbséget azzal, hogy rengeteg fel-le mászkálás is volt benne. Ez persze nem tűnik leírva egy nagy durranásnak, de az ilyen potrohos irodatölteléknek, mint én, meglehetősen megterhelő volt. Szóval, kegyetlenül elfáradtunk a 3. nap végére, így Zdenko sztrapacskáját ezúttal sem mentünk el megkóstolni, ettük, amink volt. Aztán bedőltünk az ágyba.

4. nap

Lanovka volt a terv erre a napra. Vizslattam az internetet, de valahogy nem akart összeállni, a honnan-hova-mennyiért-mikor kérdésekre egy egyértelmű válasz. Annyi volt a tuti, hogy Tátralomnicra kell menni, onnan mennek a kabinok. Ennek megfelelően 9 órára kicuccoltunk a panzióból, Tatosa elrendezte Zdenkoval az anyagiakat, mi is megköszöntünk neki mindent, meg ő is megköszönt nekünk mindent (kaptunk búcsúzóul egy nagyon szép képekkel illusztrált 2015-ös (!) falinaptárt), majd autóba szálltunk és fél óra alatt Tátralomnicon voltunk.

Csak egészen mellékesen a falinaptáron Zdenko Jendrál neve szerepel. Talán a házigazdánk sajátkészítésű naptárral lepett meg minket? Jövöre meg kell kérdezni a vezetéknevét is.

Némi tökölődés után megtaláltuk azt a helyet, ahonnan a kabinok indulnak (nem volt nagy cucc, szépen ki van táblázva az egész településen, el sem lehet téveszteni). Csak az volt a bibi, hogy azok a nyamvadt kabinok nagyon nem mentek. Hanem álltak.



A helyi információs táblát nézegetve aztán számunkra is nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy szél miatt nem indítják el a lanovkát. A kiírás szerint 3 m/s-os szél volt Tátralomnicon, a Lomnici csúcson ennek a duplája, 6 m/s. Úgy fest, ennyit már veszélyesnek ítéltek meg, bár ott a helyszínen egyáltalán nem tűnt vészesnek. Mindenesetre nem volt miért várnunk, nem volt előrejelzés, vagy ígéret, hogy aznap fel lehet-e menni legalább a csillagvizsgálóig. Nem kicsit csalódva ültünk vissza az autókba, mert jó mókának ígérkezett a lanovkázás. Arról nem is beszélve, hogy tavaly is lemaradtam róla, pedig akkor is fentem rá a fogam.

Na itt hallottam azt a kávézóból kiszűrődő dallamot, ahol a refrén magyarul volt "esik az eső, csendesen", ezt a dalt adtam közre a Hírekben. Jópofa dolog volt hallgatni ezt a dalocskát, miközben néztük a Lomnici-csúcsot meg az álló lanovkákat. Miközben Vincenzo szentségelt, én valahol örültem neki, de ezt persze nem mondtam neki... Elkezdtük nézni az árusokat, hogy vajon mit lehetne a két kölöknek venni, kiszúrtam egy fából faragott tankot és egyyértelmű volt, hogy a fiamnak mi lesz az ajándék. Bár még csak 5 éves, de már oda van a tankokért, hiába, rám ütött... A páromnak semmi kifogása nem volt ez ellen. Bezzeg amikor találtam egy rugósbicskát magamnak, rögtön lefikázta azt, hogy minek az nekem...

Hazafele eseménytelen utunk volt. Poprádon beugrottunk egy B. szupermarketbe, megvettük az otthoniaknak, a kollégáknak, meg akik még eszünkbe jutottak az előre kieszelt nagyszerű és autentikus ajándékokat, majd meg sem álltunk Salgótarjánig. Itt elbúcsúztunk Tatosáéktól és nagyjából négy óra tájban hazaérkeztünk.

Összegzés.

Nagyon jó volt. Kimozdulni, mászkálni, elfáradni, sörözni és dumálni, tervezgetni a következő utazást.

Olcsó volt. Előző leírásomban nem nagyon írtam számokat, most megteszem. A szállásunk 150 euró volt (3 éjszaka 2 franciaágyas szobában), amit a hipermarketekben négyünkre összevásárolgattunk (kártyával fizetve), nagyjából 15.000.- Ft-nyi euró volt (ez tartalmazta a felvedelt teljes sörkészletet is). Apropó, a helyi sokféle és finom sörök nagyjából 0,5-0,7 euró/doboz áron kínálták magukat, tehát nem mondanám drágának őket. Mivel a gasztronómiával nem ismerkedtünk ezúttal, a maradék kiadást a 1,5 euró/fős belépődíj jelentette a két nap. Egy tank benzinnel megjártuk a 850 km-es utat, ez nagyjából 20.000.- Ft-nak felel meg. És ennyi. Vagyis 4 nap utazással, szállással, étkezéssel és mindennel együtt a külföldi pihenés (illetve inkább elfáradás) két személynek kb. 50.000.- Ft-ba került. Szerintem minden fillérje megérte.

Mindig mondtam, hogy olcsó. Gyönyörű táj, illatos és friss levegő, barátságos emberek, igazi stresszoldó hangulat.