Úgy rémlik, először egy isten háta mögötti helyen, Telekgerendáson találkoztam a Pink Floyd-dal és a The Wall-lal, talán ’80-ban. Építőtáborban voltunk (tudja még azt valaki, hogy ez micsoda?), kukoricát kellett címerezni, gyűlöltem.



A tábort a The Happiest Days of Our Lives – Another Brick in the Wall (part II) kombóval ébresztették, minden áldott nap. Jött a helikopter hangja minden egyes rohadt reggelen, indulni kellett a vizes határba a kukoricák közé. Szóval nem volt a kedvencünk.

Akkoriban – ’80-as évek eleje – azért eléggé jó kis zenekarok ontották a nótákat, virágzott a jugoszláv lemezimport, sőt ez-az már itthon is megjelenhetett, vagyis megismerhettük már az akkori nyugat sztárjait. Mégis, az eleinte utált dallamok annyira megmaradtak a fejemben, hogy azóta sem tudtam elszakadni tőlük. A mai napig rajongójuknak tartom magam, David Gilmour-ról ugye már ide a KIBRA-ra is írtam.

Visszatérve a kezdetekhez, talán az akkori legkorábbi és legnagyobb "fogásom" volt a Pink Floyd dupla albumának beszerzése a szabadkai piacon (és azt tudja még valaki, hogy a „dupla album” mit jelent?). Sercegősre lett hallgatva.

Az ugye annak idején már csak a zenéből is lejött, hogy ezek nem csak dalok egy lemezen, hanem annál sokkal több: egységes koncepció, visszatérő motívumokkal, valószínűsíthető volt, hogy valami történet is lehet benne. Kíváncsiak voltunk a szövegre is, persze angolt nem nagyon lehetett tanulni akkoriban, az oroszt nyomatták a suliban (melynek színvonalával néhány évvel később odakinn szembesülhettünk…).

Szóval jött a nagy elhatározás: le kell fordítani a szöveget.

A lemez borítóján kézírással szerepeltek a dalszövegek (jó, persze nem, de akkoriban fogalmunk sem volt fontkészletekről, meg hasonlókról), tehát már a szavak felismerése is gondot okozott.


Vagyis először legépeltük az egészet (’80-as évek, tehát nincs: szövegszerkesztő, google, angolul jól beszélő haver…), aztán mindössze egy szótár segítségével nekiláttunk „megfejteni” a szöveget. Úgy emlékszem, az akkori barátom anyukája külkeres volt, ő az angollal barátságban volt, talán tőle jött a legtöbb segítség, főleg a nyelvtannal voltunk bajban. Aztán összeállt valami, nagyjából kirajzolódott a sztori, legépeltem és a gimiben a lemezzel együtt adtam kölcsön mindenkinek. A mai napig megvan és ereklyeként tartom számon.

Van még egy történetem a lemezzel kapcsolatban. Az Is There Anybody Out There egy instrumentális „ujjgyakorlat” a gitáron, legalább is a fő motívum. Tatosát meg Kefét hosszú időn keresztül nyaggattam, hogy játsszák el nekem ezt a dalt, mert azért máshogy szól a lemezjátszó is, meg az élő gitár is. Meg kívülállóként (értsd a zenéléshez nem is konyítóként) nem is tűnt olyan eszement bonyolultnak: le kell fogni az akkordokat, közbe meg pötyögtetni a húrokat. Hát, nem azonnal, de megkaptam a dalomat.

Nem tudom, ma le tudnák-e még játszani, de hangulatom lenne ahhoz, hogy mondjuk egy lobogó tűz mellett, forralt bort kortyolgatva meghallgassam, hogy prüntyögnek Pink Floyd-ot az öregek.