Jobbik felemmel ismét moziban voltunk. Kicsit tartottam tőle, mert ilyenkor a film témája valamilyen romantikus szösszenetre korlátozódik, bár meg kell mondjam, voltunk már úgy, hogy Harry Potter lett belőle, amit igazából senki sem akart. Szóval ilyenkor egy kicsit elgondolkozom azon, hogy becsempészek a moziba valamilyen alternatív szórakozási lehetőséget, bár ez egyértelműen rosszaló tekinteteket váltana ki páromban.

Ma "Az élet ízei" volt soron, az eredeti cím "The Hundred-Foot Journey". Banális magyar cím, semmi jót nem ígér. Ez a cím annyira gáz, hogy sem az előzetest, sem semmilyen kritikát nem mertem elolvasni, őszintén szólva lemondtam magamról. De nem volt menekülési útvonal...

Igaz, volt egy kis reménysugár: az Arénában kilométeres sor volt a jegypénztáraknál, ránézésre fél óra sorbanállás alapból kinézett. Valószínűleg egész Pest az Arénába jött mozizni, mintha valami érdekeset játszottak volna... Szóval a reménysugár megvolt, de az összes kassza működött, így tíz perccel a kezdés elött már popkornért meg kóláért állhattam sorba. Mint már mondtam egész Pesttel együtt, mert a fentiek nélkül nincs mozi.

Ágit beküldtem a nézőtérre, hadd élvezze első perctől kezdve Lasse Hallström filmjét, én még negyedórát toporogtam a sorban, majd egyik kezemben egy nagy zéróval, a másik kezemben egy nagy popkornnal és számban a jegyemmel a sötétségben mindenki örömére beültem a legbelső helyre. Ez így gázosan hangzik, de éppen a főcím ment (pedig már negyed órája sötét volt).



Nem tudom, hogy az olvasók közül hányan láttak bollivúdi filmet? Azaz indiai filmet. Ahol szerelmesek az emberek és ezt feltétlenül idegesítő hangon éneklik el. Na, amikor elkezdődött "Az élet ízei" és megláttam a főszereplőt, illetve annak családját komolyan pánikközeli állapotba kerültem. De el kell mondjam, hogy ez hamar alábbhagyott és fel kellett fedeznem, hogy ez bizony azon "gasztrofilmek" egyike, amiben általában Provansz vagy Toszkána borairól és ételeiről van szó, amit Kelet-Európából vagy a Balkán széléről mi szinte nem is érthetünk. És van egy romantikus szál, ami - szintén általában - egy őslakos hölgy és a szinte barbár férfit köt össze, általában egy kicsit gubancosan.

(Kéne végre egy magyar gasztrofilmet csináni, ahol a budapesti informatikus-közgaszdász férfit (Péter) munkája/öröksége/a sors Tolcsvára kényszerít, ahol a helyi hölgy (Ildikó) felszítja a szittya vért a férfiban és közben körömpörköltet főznek, meg tokaji szamorodnit isznak, miközben megy le a nap a Zempléni-hegység felett)



A színészek szerintem telitalálatok voltak. Charlotte Le Bon (Marguerite) nagyon csinos, és feleségem szerint Manish Dayal (Hassan Haji) is jóképű, amikor nem úgy néz ki mint egy őrült terrorista. Számomra hihetően adták elő, hogy tudnak főzni.

Helen Mirren (Madame Mallory), akit én valami Bruce Willis filmben mint bérgyilkosnőt ismertem meg, kíválóan és hihetően adja a rátarti és idegesítő étteremtulajdonost, de tulajdonképpen az összes szereplő hozza azt a kedves, néhol humoros sztorit, ami ugyan a szokásos Hamupipőke történet, de az ember mégsem tud felállni a székből és nem tudja megátkozni a rendezőt. Sőt, tulajdonképpen egy kedves és nagyon nézhető filmet kapunk eredményül, ahol színes és szép képeket kapunk és egy gasztrofilmnél magától értetődő nyálelválasztás is beindul.



Összességében jó kis film, szerintem megnézhető és szórakoztató. Gasztrofilmként is megállja a helyét, mert a popkorn nem fogyott el, viszont otthon egy jó nagy vajaskenyér, paprikával, paradicsommal simán lecsúszott, amire ittam egy pohár Aldiban korábban beszerzett igazi toszkán Chianti-t.



Egészségemre!