Hazafutás (Home Run, 2013)

Azt hittem, hogy egy sportfilmet fogok látni, valami olyasmire számítottam, mint a Moneyball.

Hát nem olyan lett. Amikor a gyerekek és a részeg apa megjelentek a filmben, akkor már kapizsgáltam, hogy mellényúltam, de aztán mégis ottmaradtam a tv előtt.

A film szereplőiről - ide nem illő módon - Virág elvtárs örökbecsűje jutott eszembe ("csapásokat adunk és csapásokat kapunk"), szóval a felszín alatt mindenki sérült, a baseball ezúttal csak egy dramaturgiai eszköz, keret, amelybe a történetet helyezték.   



A sztori nagyon röviden:

Cory egy sikeres baseball játékos, aki isten adta tehetség, de alkoholizmusa és ebből fakadó dühöngései bajba keverik, két hónapra eltiltják a játéktól és szülővárosában emiatt rehabilitáción kell részt vennie. Nem mindenki fogadja örömmel a sztárt, de aztán úgy alakul, hogy ő lesz egy időre a helyi kissrácok edzője. Aztán még megtudunk néhány dolgot a múltból és bár nem válik szimpatikussá, mégis elkezdünk neki szorítani, hogy sikerüljön legyőznie a démonait.  



A film tényleg olyan, hogy az ember belekukkant csak, aztán a fotel karfájáról mégis végignézi az egészet. Nem hibátlan persze, kicsit sok benne az indokolatlan mosolygás (drámáról lenne szó...), meg túl részletesek a terápiás jelenetek, de főhősünk nem papírmasé figura, nem változik meg csettintésre, a jellemfejlődés ott van a szemünk előtt, ráadásul a mértéke is hihető.

A sztárallűrök ábrázolása is rendben van, gondolom volt honnan meríteni, akad a profi ligában példa dögivel. Bár a történet vége könnyedén kitalálható, azért némi morfondírozásra azért serkent bennünket: csak velünk bánt mostohán a sors? Csak nekünk vannak problémáink? Egyáltalán: a mi gondunk-bajunk lehet, hogy semmiség a mellettünk ülő/álló/dolgozó/élő problémájához képest, csak ő méltósággal viseli, mi meg elefánttá fújjuk a bolhát is!

Szóval, nem néznék mindennap ilyen filmet, de azért ez úgy belefér a tetszett kategóriába.    


Szupercella (Escape Plan, 2013)

Sly és Arnie.
Kell ennél több?!



Öregek, meg ráncosak, meg a fene se hiszi el a (szerencsére csak módjával alkalmazott) bunyókat, de mégis, valahogy az ember mindezt elnézi nekik.

Bár nekem a Feláldozhatók filmek is bejöttek, így ezzel a mozival szemben sem voltak komoly elvárásaim: legyen néhány csavar a történetben, legyen rendben a látvány és persze legyenek meg az egysoros dumák. Ezt pedig megkaptam.  



A sztori szerint (is): Stallone okos, ügyes, erős, múltját is megtudjuk, ügyész volt (muhaha). Schwarzi szintén okos, ügyes, erős, neki titokzatos múltja van, de legalább is nem kötik az orrunkra. Szerencsére egy oldalon állnak, így azért bátran lespoilerezem: a Jim Caviezel által játszott halk szavú rosszfiúnak nem sok esélye van. Börtönből igyekeznek szökni, az egyiknek ez a hivatása, a másik meg épp ott van, a rossz fiú meg a börtön góréja.

Ennyi a történet és persze az öregurak meg is teszik, amit meg kell tenniük. Arnie-nak talán hálásabb szerep jutott (ugye, az a németül előadott monológ, annnnnnnyira hiteles ), szerintem él is vele, de Sly sincs rossz formában.



Szóval a taták könnyedén elszórakoztatják a nagyérdeműt, nem veszik magukat túl komolyan és talán ettől is működik a film. Nyugodtan szánjunk rá az életünkből másfél órát, ha szeretjük a zsánert.