Sok apróság kimaradt az előző részekből, lehet, hogy lényegtelenek, de vannak olyanok is, amelyek adott helyzetben jól jöhetnek. Próbáltam ezeket is kategorizálni, amennyire lehetett, de figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy az előző és a mostani részekben közölt információk 2001-2002-ben történtek meg velem, azóta elévülhettek, sőt, tételezzük fel, hogy már történelem. De amíg igaz a mondás, hogy a csecsemőknek minden vicc új, addig ezek az írások is érdeklődésre adhatnak okot. 

   

   

Amikor először utaztam ki, Ferihegyen becsekkoltam, a duty free-ben megittam egy kávét, majd felszálltam a MALÉV Boeing-737 gépre, megreggeliztem, három órát repültem, ezalatt 3 időzónát is váltottam, azaz 6 órával volt később, amikor leszálltam Atirauban. A repülőgépet rögtön géppisztolyos őrök vették körül, aztán amikor kiszálltunk a gépből, ilyen kísérettel átgyalogoltunk a lepusztult, régebben szebb időket látott fogadóépületekhez. Vízum és útlevélvizsgálat, szúrós szemű emberek. 20 év visszafelé az időben!!! De lehet, hogy keveset mondtam. 

    

A cég utaztatója azonban jól csinálja a dolgát, látszik, hogy nem először van itt. Csak később ugrik be, hogy ő nem is lehetne itt, merthogy mi még nem léptünk be az országba, azaz szabálytalan… Vámvizsgálatnál kiderül, hogy az alkoholt (saját felhasználásra) elkobozzák, a kolbász, szalámi nem érdekli őket, viszont bírságolással fenyegetnek (200 dollár). Miután már beléptél az országba, azaz nincs választási lehetőséged. Az utaztató ilyenkor rövid és bizalmas beszélgetést folytat le a vámosok parancsnokával. Az üzlet megkötetett, ettől a pillanattól bármit behozhatsz, persze amit elkoboztak, az már meg is semmisült. Ahogy autóra ülsz és távolodsz a repülőtértől meglátod a „technikai berendezések” állapotát és nem akarod elhinni, hogy épségben földet értél. Visszafelé egyszerűbb a helyzet. 

    

Alapesetben nem viszel magaddal semmit, talán (a zsebedben) pénzed sincs. A váróterem kacagni való, de akkor már túl vagy néhány hét tengizi melón, szemed sem rebben az információs táblán, hogy melyik kapunál kell becsekkolnod. A vámosok és határőrök egyetlen dologra figyelnek csak, és ezen a pénz sem tud segíteni, ez a fekete kaviár. Akkor börtön járt érte, úgyhogy nem érte meg. Helyette én egy gyönyörű, kézi szövésű cirka 60 éves szőnyeget hoztam haza. A kutyát sem érdekelte.

 

   

Atirau 

    

Régi nevén Gurjev. Egy város a Kaszpi-tenger partján. A „nagyváros”, mert nemzetközi repülőtere van. Amúgy alig valami említésre méltó. Azaz nem! A repülőgép Ázsiában szállt le, míg a cég szállása Európában van. Atirau közepén folyik az Ural folyó, egyik part Ázsia, a másik Európa. Amíg az autónk megy a szállásra, még a szovjetúniós előélet ellenére is elborzadok a látványtól. Sötét utcák, idegen ázsiai arcok, legszívesebben visszafordulnék. Senki sem akar várost nézni. Mindenki a szállásra megy (autóval) és ott előkerül a kazah sör (nem is rossz), a vodka, a hazai kaja. Az utaztató ha cimborákat vár, tele rakja a hűtőt. Ha nem cimborák jönnek, akkor még az ásványvíz sem biztos.

    

   

A tengizi viszonyok – és ez alatt nem a szállást értem – még ennél is rosszabbak, de erről majd alább… Én szeptember 7-én szálltam le először Atirauban, majd november 9-én indultam haza. Én magam is meglepődtem saját reakciómon. Tengiz annyira lepusztult és ingerszegény hely, hogy rácsodálkoztam Atiraura: milyen fényes és nyüzsgő nagyváros? De hát nyolc héttel ezelött miért láttam teljesen másnak? Késöbb, amikor már megvolt a tapasztalat, Atirau maga volt a paradicsom. Itt volt grillcsirke, éttermek, kávézók, csemegeboltok, egyszóval a civilizáció kellékei. Egy lépcsőfok a boldogság és elégedettség felé. Már említettem, hogy a civilizáció csak egy vékony máz az ember lelkén. És az ember lelke hajlamos kompromisszumokat kötni, hogy ez a vékony máz ne dőljön le egy darabban. 

   

Tengiz (Kazahaul) 

   

Az első este a pánik széle, hogy lehet itt élni? Az épületek 80%-a romhalmaz. Nem győzöm ismételni, hogy a Rheinhold szállója tiszta, rendezett de a környék borzasztó. Nincsenek csatornafedelek, ellenben betongerendák, a talajból kinyúló betonvasak tömkelegét kell kerülgetni. Közvilágítás gyakorlatilag nincs. Az emberek a sötétben nem sokat látnak, nem a szemükre hagyatkoznak, hanem arra, hogy tudják: itt óvatosan mert gödör van, ott gerenda, amott az a sötét folt meg a szennyvíz akna, bele ne ess! Az utcákon ezek ellenére sokan sétálnak, mást nem is lehet csinálni, csak beszélgetni. Egyetlen sasliksütő van, ahol jól-rosszul elkészített húsokat adnak. Se mozi, se tv, se kávézó, se étterem, se könyvtár, semmi… Marad a séta és a beszélgetés. A férfiak és a nők itt könnyen egymásra találnak. Aki nem talál társaságot vagy párt, az a szálláson próbálja valahogy elütni az időt, általában több liter teát vagy sört isznak egyedül vagy más hasonszőrűekkel.

     

    

Tengizben sok mindenre rá lehet csodálkozni és el lehet borzadni. Van itt banktrezor, ami konténerből van kialakítva. Vannak itt is hajléktalanok. De ide úgy kerül hajléktalan, hogy az összes (kevés) pénzén jegyet vesz és idejön az ország túlsó végéről és majd lesz valahogy... Mert dolgozni akar. Az irodának volt egy külső kerti csapja, ezek a hajléktalanok naponta engedélyt kértek arra, hogy megmosakodhassanak és megborotválkozhassanak, mert tudták, hogy büdösen és szakállasan nem kapnak munkát. A munka reggel 7-től este hétig tart. Nem fontos, hiszen mit lehet itt csinálni. Szombaton is. Nem baj. Aztán az ember a második héttől észreveszi, hogy valahogy olyan fáradt. Szóval Marxék tudták, hogy mit mondanak, amikor arról beszéltek, hogy nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Nagyferó ebből buliszámot csinált, de személyes tapasztalatom, hogy a nyolcadik héttől már az ember mindenbe belesz@rik. 

    

Kulszari 

    

Kisváros, kis lehetőségek. A piac sokak számára ijesztő lehet, bennem még sem kelt rossz emlékeket, mert mégis csak kikapcsolódott az ember. 

   

    

A körülmények magyar ember számára borzasztóak: koldusok, helyenként nyomor, igénytelenség. Mégis sok embernek ez az otthona, itt nőtt fel. Számukra ez a világ közepe, vagy legalábbis jól érzi magát. És ha nem is tudsz mindenben azonosulni velük, ha egy kicsit elfogadsz a kultúrájukból és az életükből, ők is tisztelni kezdenek téged és nem a gazdag nyugatit fogják benned látni, akik elrabolják az ő országának gazdagságát és őt személy szerint kizsákmányolják. Sok magyar nem így viselkedik Kazahsztánban és aztán ennek megfelelő reakciókat kap. 

  

   

Korrupció 

     

Ez a vidék a végleteké. Romos házakban emberek laknak, de akadnak itt nomádok is, akik viszont jurtában. A polgármesteri hivatal homlokzata meg oszlopokkal és timpanonnal van díszítve, mint egy múzeum. Megélhetési korrupcióról beszélhetünk. A polgármester a külföldi cégeket zsarolja, hogy ezt meg ezt újítsák fel saját költségből, ezért cserébe a polgármesteri hivatal NEM bántja a cégeket. Ja, és pénzt is kér. Magának. 

    

   

A rendőrök 10 csomag géppapírt kérnek, hogy bármilyen „ügyet” tudjanak generálni, akár ellened is, mert a bürokrácia itt is papírral kezdi. Ha 20 csomagot adsz, akkor hálás lesz és békén hagy. Betartod a közlekedési szabályokat és mégis megbüntetnek, mert a közrendőr így akarja kiegészíteni a fizetését? Hivatkozz a rendőrfőnökre, aki múltkor meglátogatta a fiát Tengizben, te meg kéretlenül felajánlottad, hogy hazaviszed (ha nem ajánlod fel, akkor követelni fogja és ha engedsz, akkor az már nem szívesség, amit számon lehet kérni). Tényleg 120-szal mentél? Legyen két jogsid, nemzetközi jogosítványt otthon többet is ki lehet váltani. A Magyarországon használtat itt felejtsd el, mert nem tudod, mikor látod legközelebb és autó nélkül itt teljesen ki vagy szolgáltatva. És ha fizetni kell, akkor alkudni kell. Szóval íratlan szabályok és törvények. A szerződések itt csak melléktermékek, a lényeg a vének (a „gazda”) adott szava. Ha az nincs, akkor semmi sincs. Ha az van, akkor esélyed van, hogy partnernek tekintsenek. Az egész olajkitermelés Tengiz és vidékén ezen az egyszerű törvényen alapszik. 

   

UPDATE 

    

Egyszer volt alkalmam rá, hogy májusban tanúja legyek annak, hogy a pusztaság kivirul, ugyanis tele van tulipánhagymával. Persze hogy nem volt nálam fényképezőgép. Aztán hiába próbáltam elmesélni ezt Magyarországon, szóban soha sem tudtam átadni az érzést. Na de találtam a neten egy fényképet és hogy senki ne lássa tragikusnak a tengizi régiót közzéteszem, bár nem én csináltam.