A fordítás Mihail Zadornov "Kilences vagon" humoreszkje alapján készült.

Az egész történet az alábbi esettel kezdődött. Rigából kellett Leningrádba utaznom. A jegyem a második kocsiba szólt. Kimentem a rigai pályaudvarra, megkerestem a vonatot, de első három kocsi egyáltalán nem volt a szerelvényben.

Kilencven ember bőröndökkel, gyerekekkel és kísérőkkel járkál fel s alá a peronon és értetlenül keresi ezt a három kocsit. Nagyon megharagudtam. S mivel van némi közöm a szatíra rovathoz, azt gondoltam „Majd én most megkeresem a vonat főnökét és mindent kiderítek”. De a vonatfőnököt sehol sem találtam, ezért megkerestem az állomásfőnököt és dühösen, mert azt gondoltam, hogy jogom van ehhez, megkérdeztem: „Hol van a vonatfőnök?”. Az állomásfőnök azt válaszolta, hogy „Az első három kocsiban…”. Szóval semmit sem értem el nála.

Úgyhogy akinek az első három kocsiba szólt a jegye, az a többi kocsiban utazott, ahogy tudott, a folyosón, állva, saját bőröndjén ülve.

Mire Leningrádból hazatértem Moszkvába elszállt a dühöm, ahogy az idő múlásával ez gyakran előfordul. Írtam egy szatírát megnevezve a neveket és a vonat számát.

A szatíra a Lityeratúrnaja Gazétában jelent meg. És itt kezdődött számomra a legérdekesebb rész. Levelet kaptam egy kijevi olvasótól, aki a következőt írta: „Ez mind semmi ahhoz képest, hogy velem mi történt a vasúton. Kérem, hogy sürgősen utazzon ide hozzám, elmesélem, nem fogja megbánni.

Természetesen sok ilyen levél érkezik, ezért sehova sem utaztam el. De amikor Kijevben voltam fellépni, úgy döntöttem, hogy mégis csak megkeresem a megadott címet. Mert hát azt írták, hogy nem bánom meg…

És nem bántam meg.

A három kocsival ellentétben, amelyek hiányoztak Rigában, Kijevben két kilences kocsit csatoltak fel. Mivel az utasok, akik normális emberek voltak, mind tudtak számolni kilencig, ezért azok, akiknek a jegye a kilences kocsiba szólt úgy értették, hogy a kilences kocsi az, amelyik a nyolcadik után következik és nem az, amelyik a tízes előtt van. Ezért mindenki békésen az első kilences kocsiba szállt fel.

A második kilences kocsi vonatkísérője viszont nagyon meglepődött, hogy az ő vagonjába senki sem szállt fel, ahogy elindult a vonat, megkereste a vonatfőnököt és azt mondta „Az én kocsim üres”. A főnök is nagyon csodálkozott és azt mondta, hogy „Bizonyára a pénztárban valamit összekevertek, ahogy ez szokott lenni”. És táviratozott a következő állomásra, hogy adják el a jegyeket a kilences kocsiba.

A következő állomáson mindenki, akik a kilences kocsiba vettek jegyet, szintén normális emberek voltak és tudtak kilencig számolni. Ezért szépen az első kilences kocsihoz futottak.

Az első kilences kocsi vonatkísérője, akinek az utasai már régen teát ittak és lefeküdtek aludni, elszörnyedve mondja „Elvtársak, maguk honnan jönnek ilyen mennyiségben? Nincs egyetlen szabad helyem sem. Gyorsan fussanak a vonatfőnökhöz, aki az első kocsiban van. De gyorsan fussanak, mert a vonat csak három percig áll. Helyezzék el magukat a többi kocsi szabad helyein.”

Mivel a vonat tényleg csak három percig állt, az utasok attól tartva, hogy elkésnek, a csomagokkal, gyerekekkel és a kísérőkkel egymást lehagyva rohannak az első kocsihoz… A nagyon csodálkozó vonatfőnök kérdezi, „Elvtársak, maguk honnan érkeztek ilyen mennyiségben?”. Azt mondják „Mi mind a kilences vagonból, kétszer adták el a jegyeket”. A főnök kezdi érteni, hogy valamit nem ért, de hogy mit nem ért, azt még nem érti. Mivel a vonat tényleg csak három percig áll, ezért gyorsan elhelyezi az utasokat az első három kocsi üres helyein és elindítja a vonatot.

Eközben a második kilences kocsi vonatkísérője, akihez továbbra sem szállt fel egyetlen ember sem, megkeresi a vonat főnökét és mondja, hogy „Az én kocsim üres”. Az meg szép lassan kezd megőrülni. Nem hisz neki, elmennek megnézni és látják, hogy a kocsi tényleg üres.

A főnök elkezdi számolni a kocsikat és rájön a hibára. Miután megkönnyebbült, visszatér a fülkéjébe és táviratot küld a következő állomásra, hogy csatolják le a kilences kocsit.

Ekkor már sötét volt. Azok, akik lekapcsolták a vagont, szintén normális emberek voltak és tudtak kilencig számolni. Ezért lecsatolták az első kilences vagont a békésen alvó utasokkal együtt és félreállították azt egy vakvágányra. Ezt jelentették a vonat főnökének.

Az megkönnyebbülten sóhajtott fel és elindította vonatot. Maga pedig lefekvéshez készülődött. Lehet, hogy el is aludt volna.

De ekkor megjelent a második kilences vagon vonatkísérője és azt mondja „Az én kocsim üres”.

Nem tudom, hogy a vonat főnöke ezután az út után megőrült-e, de nekem ezt a történetet olyan valaki mesélte el, aki az első kilences vagonban utazott.

Ez az ember éjszaka kiment cigizni. Cigizik, cigizik, cigizik, cigizik és azt gondolja „Miért állunk ilyen sokáig?” Ismét rágyújt, cigizik, cigizik, cigizik, cigizik… Végül nem bírja tovább, kinéz az ablakon és sem előttük, sem mögöttük nincs egy vagon sem. Az üres sztyepp, holdfény és vakvágány…

Amikor ez az ember elmesélte nekem ezt a történetet olyan sokáig nevettem - főleg amikor azt is elmesélte, hogyan ébresztett fel mindenkit és azok, úgy, ahogy az anyjuk megszülte őket ugráltak ki és próbálták megérteni, hogy hol is vannak – hogy meg is sértődött rám és azt mondta „Nem kellene ezen nevetni, nincs ebben semmi vicces. Egyébként mindenki a vagonban magyarországi turistaútra utazott”.