Csillagok között (Interstellar, 2014)




A történet néhány mondatban: a föld haldoklik, a lakói szintén. Az emberiség már csak vegetál, nem az esetleges megoldáson töri a fejét, inkább valahogy túlélni szeretne. De ezért semmit nem tesz, inkább a történelmet is meghamisítják a tankönyvekben.

Cooper valaha pilóta volt, most a földet túrja és a gyermekeit igyekszik felnevelni. Aztán beindul a történet, valaki(k) jeleket küldenek és irány a világűr, megmentendő a Föld! Vagy az emberek? Vagy az emberiség?



Azt gondolom, hogy a film központi kérdése ezekre a kérdésekre megtalálni a választ.

Az a furcsa (viszont nagyon örömteli), hogy Christopher Nolan – természetesen a kötelező technológiai magyarázatokon és a szükséges látványvilág megteremtésén túl – erre helyezte az igazi hangsúlyt (már nyílván az én olvasatomban). Sok-sok látszólag talán felesleges jelenet, főleg a film elején, a végén nyer magyarázatot. Nem emlékszem olyan sci-fire, ahol a főhős dilemmáinak legnagyobbika az lett volna, hogy elinduljon-e megmenteni a világot, ha ezzel összetöri, lerombolja azoknak a bizalmát, akik számára mindennél fontosabbak: a gyermekeiben.

Feláldozhatja-e egy talán magasztosabb célért azt, amiért tulajdonképpen él: hogy szeressen és szeressék? Ér-e valamit is a világ megmentésének halvány reménye, ha az ember ezzel a saját és szeretteinek boldogságát biztosan elveszíti?

Lehet, hogy ez túlságosan modorosnak tűnhet, de ha valaki egy kicsit is magába néz, nem biztos, hogy egyértelmű válaszokat adhat ezekre a kérdésekre. Sőt! Aki szülő és szereti a gyermekeit, az tudja, miről beszélek.



Nagyon rendben volt persze az űrmese is, bár egy lézerlövés, vagy egy űrcsata sincs a filmben. A hírek szerint egy elméleti fizikus bábáskodott a történet eme része fölött azért, hogy a film által érintett témakörökre (fekete lyuk, dimenziók kérdése) a lehető legautentikusabb és a manapság leginkább elfogadott válaszokat kaphassuk.

És ne menjünk el a mellett a rengeteg utalás mellett, amellyel Nolan tiszteleg egy másik klasszikus, Kubrick 2001 Űrodüsszeia-ja előtt.



A film játékideje 168 perc, de egy pillanatig nem éreztem unalmasnak, vagy vontatottnak. A színészek kiválóak egytől egyig, az általuk megformált figurák sem kétdimenziósak. Ritkán adatik meg, hogy egy film leggonoszabb szereplőjéről végül is az derüljön ki, hogy talán nem is annyira elvetemült: egyszerűen csak egy esendő ember.

Nekem nagyon tetszett, biztos, hogy még egyszer (kétszer) újra megnézem a filmet. Most úgy vélem, hogy talán a Mátrix volt utoljára ilyen hatással rám: mióta láttam, befészkelte magát a fejembe és nem ereszt. Talán egy filmnek ez lehet a legnagyobb dicsérete.