Hivatali patkányok (Office Space, 1999)

Olyan se hús, se hal.

Voltak benne jó poénok, elsősorban a hivatalban megjelenő figurák – Milton, akit már évek óta kirúgtak, de egy adminisztrációs hiba miatt azóta is kapja a fizetését, vagy Bill, a köcsög főnök –, de azért nem az a térdet csapkodós, könnyezve röhögős film, sőt!



A történet is gyengécske, a főszereplők is meglehetősen unottak, a nagy halivúdi hepiend (azért sem spoilerezem el, hátha, mégis valaki belevág…) a végén meg tényleg beteszi a kaput. Van néhány túljátszott jelenet, mint a mezőn elintézett nyomtató esete, ahol értem én, hogy ez is jaj, de humoros, csak nekem inkább szánalmasnak hat.



Vannak sokkal-sokkal jobb filmek/sorozatok, amelyeknek a hivatali élet borzalmait ezerszer finomabban és humorosabban sikerült megfogniuk. Ha szerencsétlenségünkre összeakadtunk bármilyen hivatallal és tehetetlenségünkben egy róluk szóló filmmel akarunk „bosszút állni” rajtuk, ne ezzel a filmmel próbálkozzunk.  



Szelíd motorosok (Easy Rider, 1969)

Bevallom, korábban nem láttam, ez az én hibám.

Ma megnéztem és igen porosnak találtam, már ami a mondanivalót illeti (persze, ha sikerült kihámoznom belőle).



Szerintem én ezzel a filmmel úgy nem tudtam mit kezdeni, mint mondjuk egy amerikai a Fekete macska bandája-val (Место встречи изменить нельзя), vagy mondjuk egy ausztrál a mi nagybecsű és fantasztikus A tanú-nkkal nem tudna.

Nem az a nemzedék, nem azok a problémák, nem az a kultúra és nagyon nem az a múlt, amit hordozunk magunkban.



Maga a filmnek nyilván elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy zsánerként megalkotta a road movie-t, de bizony voltak benne baromira unalmas részek és itt nem elsősorban a sztori hiányosságaira, kidolgozatlanságaira gondolok.

Peter Fonda egész filmes mimikája már-már Steven Seagal-i magasságokban van, Dennis Hopper meg úgy bénázik azzal a motorral, mintha a forgatáskor tanult volna motorozni.  Jack Nicholson szerepét sem igen tudom hova tenni: befolyásos, nagyhatalmú ügyvédként ismerjük meg, aki csatlakozik (miért is?) a szabad, de mindenki által félt és kiközösített „csavargókhoz”, aztán megmondja a nagy tutit az amerikai valóságról, majd a rendező kiiktatja a filmből.



Ha viszont a filmet úgy nézzük, mint egy dokumentumfilmet a 60-as évek Amerikájáról, akkor egy főnyeremény: gyönyörű tájak, autentikus(nak tűnő) emberek és események (nem néztem utána, de gyanítom, hogy a new orleans-i felvonulás valóságos volt, egyszerűen csak beleforgathatták a jeleneteket), utak, városok, házak, a környezet, szóval nekem az nagyon bejött!

A vége sem volt rossz, igaz, ahogy már említettem, Jack Nicholson már korábban kinyilatkoztatta a mondanivalót, hogy mindenki biztosan megértse, így be lehetett fejezni egy kis drámával.

Azt nem mondom, hogy a két film megnézése elfecsérelt idő volt, de nem ez volt a nyár nagy "házimozi" durranása. Válasszunk jobb filmeket.