Sosem hittem volna, hogy életemben eljuthatok még Pink Floyd koncertre! És tessék, megesett ez a csoda is!
Jó, persze nem a klasszikus Pink Floyd adatott meg, de Roger Waters nekem kellően autentikus ahhoz, hogy a 2018. május 2-i, Papp László Aréna-beli koncertet – legalább is magamnak – Pink Floyd-koncertnek tudjam be (mondjuk egy David Gilmour-ért ezek után bevállalnék egy utazást is, de sajnos a net szerint nincs koncertje még csak tervezve sem).



Szóval Roger Waters. Letudom gyorsan (és röviden) a koncertnek azt a részét, amely az aktuálpolitikát illeti (merthogy itthon ezzel foglalkoztak a legtöbbet a „független” „újságírók”): volt Trumpozás bőséggel, megjelent Putyin, Erdogan, Netanjahu, de ezen csak az csodálkozhat, aki nem ismeri Waters balos nézeteit. Egyébként meg ő úgy szocializálódott, hogy ami a szívén, az a száján. Csak mondom, hogy ’79-ben, amikor a The Wall megjelent, az a Thatcher kormány volt hatalmon az angoloknál, amellyel Waters enyhén szólva sem szimpatizált. Úgy gondolom, a Mother című szám sokszor idézett részlete (Mother Should I Trust The Government?) sokkal inkább szólt annak a kormánynak, mint a miénknek, még ha látványos is volt a magyarul kivetített válasz (Kurvára NEM!). Mellesleg és halkan úgy egyébként most tényleg: melyik kormányban is bízhatunk?!



De hagyjuk is a politikát, mert egyrészt Tatosa kicenzúrázza, másrészt ez a koncert nem erről szólt, pontosabban nekem nem a politikáról szólt! KURVÁRA NEM!
Azért merészeltem Pink Floyd koncertnek minősíteni a showt, mert az elhangzott 22 számból 18 a hetvenes évekből való Pink Floyd szám, a maradék négy Waters legújabb lemezén debütált (saját vélemény, hogy például a Smell the Roses hangzásában, hangulatában egy cseppet sem rí ki a ’70-es évek PF stílusából). A 18 szám pedig a 4 legsikeresebb albumról (The Wall, Animals, The Dark Side of the Moon, Wish You Were Here) lett kiválogatva, sőt a turné elnevezése  (Us + Them) is a Dark Side lemez egyik számára utal.
Tekintve, hogy e négy lemezt rongyossá hallgattam életem során, elégedett voltam a koncert track listájával .



Azt gondolom, nem kell ecsetelni, hogy a hangzás tökéletes volt, a basszus a gyomorban dübörgött, a számok úgy szóltak, mint a lemezen, egy csepp üresjárat nem volt, a zenészek - amennyire én meg tudom állapítani - profin tették a dolgukat, még talán arra is figyeltek, hogy hasonlítson a hangszíne a Gilmour-t helyettesítő zenésznek az eredetire .

Ami nekem annyira nem jött be, az a kéttagú vokálcsapat volt: valahogy a két hölgy hangja, stílusa idegen volt ezektől az óriási klasszikusoktól, néha úgy is éreztem, hogy túltolják. Mindegy, nem ők voltak a reflektorfényben.



Hanem a 75 éves Roger Waters! Nem mondom, hogy minden hangot kiénekelt, de a 3 órát végigpengette, melyikünk fog akárcsak hasonlót is csinálni majd 75 évesen? A hangja pedig tényleg mintha ’73-ból szólt volna, imádtam!

A koncert két részből állt, az elsőben teljesen hagyományos színpadkép volt, már amennyiben beszélhetünk hagyományosról Waters esetében, mert a színpad mögé vetített képek videoklip-szerűvé tették a koncert első részét is. Aztán a második részben egyszer csak a színpadra merőlegesen megjelent a Battersea Power Station a teljes valójában a nézőtér felett néhány méterrel és jött a repülő disznó is (úgy, ahogyan az kell ).

• Intermezzo: direkt úgy vettem jegyet, hogy szembe legyünk a színpaddal, ne oldalról kelljen végignézni a show-t. Erre középre bevágnak egy óriási díszletet, így egy jó darabig csak a színpad egy részét láttuk, ráadásul lemaradtunk arról, amit az Erőmű „falára” vetítettek: merthogy a Battersea díszletét arra használták fel, hogy oda is nyomták a látványelemeket, egyfajta videofalként funkcionált. Szerintem legalább olyan hosszú volt (ha nem hosszabb), mint maga a színpad.

Nagyon hangulatos volt, pont úgy nézett ki, mint az Animals lemezborítója (ha mond az még bárkinek is bármit, hogy „lemezborító”). A végén persze jött a Dark Side lemez prizmája, némi lézershow-val és két ráadás szám a The Wall-ról.



Tényleg csak ömlengeni tudnék, annyira betaláltak nálam ezek a számok. Meg a megvalósítás, a hangzás, a látvány, az egész. Az Aréna tele volt, többnyire az én korosztályommal, vagy még kicsit talán idősebbekkel, amin elég jót mulattunk a nejemmel. Bár, ha belegondolok 40+ éves számok voltak a repertoárban, szóval a mi korosztályunk nőtt fel ezeken a számokon. És ha még jobban belegondolok, egy pillanatra sem érződött, hogy Roger Waters 75 évesen haknizik egyet a régi sikereit kihasználva, ellenkezőleg: egy feszes, profi, minden zenei igényt kielégítő összeállítást nyomott le 3 órában. (és csak zárójelben, mert nem tudom kihagyni: a trumpos és egyéb aktuálpolitikához pedig egyetlen egykori számának a szövegein sem kellett változtatnia. Na, ez utóbbi azért félelmetes.)  



Életem legjobb koncertje volt!