A tankgyilkos 88-as


Ha a kedves olvasónak azt a kérdést tenném fel, hogy nevezze meg a II. világháború legveszélyesebb fegyverét, alighanem a legtöbb válaszadó a páncélos fegyvernemet, azon belül is valamelyik harkocsitípust (Tigris, Párduc az egyik oldalon, T-34 a másik oldalon) nevezné meg. Valószínűleg nem is állnak messze a valóságtól. Ugyanakkor volt egy olyan fegyver a német hadsereg oldalán, amely pontos és hatékony vadászként a rettegett tankokat vette célkeresztbe. Ez volt a 88 mm-es FLAK, azaz Flugabwehrkanone, ami nem volt más mint - kapaszkodjunk meg - egy légvédelmi ágyú.

 

Az I. világháborúban két olyan fegyvernem jelent meg, amelyek alkalmazása és főleg a technikai fejlettsége még nem volt elegendő ahhoz, hogy egy hadművelet eldöntsenek, de egyértelműen meghatározóak lesznek a későbbi háborúkban. Ez a két fegyvernem a páncélos és a repülő fegyvernemek voltak. A trianoni békekötések után nem csoda, hogy a győztes országok határozottan tiltották a német harckocsi és repülőfegyverzet fejlesztését, ugyanakkor nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a légvédelemnek. Így a légvédelem fejlesztése teljesen „legálisan” történt és a 88 mm-es légvédelmi ágyú – a FLAK 18 – első prototípusának tervezése 1928-ban Essenben kezdődött. Hitler hatalomra kerülésével 1933-ban már a sorozatgyártásra is sor került és 1936-ban a spanyol polgárháborúban már bizonyításra adódott alkalom, bár a légvédelemre igazából nem volt nagy szükség, köszönhetően a német Condor légió légifölényének.

Természetesen az antant korlátozása a harckocsikat illetően Hitlert nem taszította kétségbeesésbe: a németek titokban megkezdték saját fejlesztéseiket, de igazából az óriási lépés nem a technológiában, hanem a páncélosok alkalmazásában történt. Ez Heinz Guderiannak köszönhető, aki a harckocsik és a motorizált gyalogság közös alkalmazását (önállóan alkalmazott páncélos ékek) az Achtung - Panzer! című tanulmányában foglalata össze. Ugyanakkor a német páncélosok technikai fölénye – a háború kezdeti szakaszában – csak Lengyelország lerohanásakor volt valós.

Franciaország

 A II. világháború kezdeti szakaszában a páncéltörő fegyverek (és így a harckocsiágyúk) működésének fő ismérve az volt, hogy egy viszonylag nagy tömegű lövedéket hatalmas erővel lőnek ki, így az szó szerint átütötte a harckocsik páncélját. Bátran kijelenthető, hogy a német harckocsik (PzI, II, III, IV) egyszerűen képtelenek voltak szemből kilőni a francia és az angol nehéz harckocsikat. De a német Panzerek nem véreztek el, hanem végül is bekerítették és gyakorlatilag megsemmisítették az angol-francia haderőt.

A magyarázat az, hogy a német csapatokat kiválóan irányították. Ha a harckocsik megakadtak, egyszerűen szólva szóltak a tüzérségnek meg a zuhanóbombázóknak, akik kiiktatták a „problémát”. Így a harckocsik aránylag könnyen át tudták törni a számukra kijelölt vonalat, mielőtt az ellenség bármit tenni tudott volna. Erről szólt a villámháború. Emellett az alakulatok parancsnokaitól elvárták, hogy a kapott parancsok végrehajtása mellett alkalmazkodjanak a harctéren kialakult helyzethez, keressenek megoldást a kialakult problémákra, és a lehetőségük volt arra is, hogy igénybe vegyék más fegyvernemek támogatását. A legjobb példa erre Erwin Rommel volt, aki a bekerítő manővert végrehajtotta. A 7. páncélos hadosztály olyan mozgékony volt, hogy csak szellemhadosztálynak hívták, ugyanis még a német hadvezetés sem tudta, hogy hol van.

A francia hadjárat során egyetlen páncélos ütközetre Arras térségében került sor, ahol a szövetségesek kétségbeesett kísérletet tettek, hogy kivágják magukat a bekerítésből. Pechükre Rommellel akadtak össze, aki tisztában volt azzal, hogy a német tankok képtelenek elbánni a francia (Char B1) és brit nehéz harckocsikkal (Mk.II Matilda). Rommel szokatlan, de zseniális döntést hozott: beveti a 88 mm-es légvédelmi ágyúkat. Tehette ezt azért, mert a 88-as FLAK olyan kezdősebességgel lőtte ki a 9 kg-os lövedéket hogy az mint kés a vajon hatolt át a vastag páncélokon. Ráadásul a 88-as FLAK lőtávolsága jóval nagyobb volt, mint bármelyik harckocsié, így Rommel csapdát állított fel: a német tankok becsalták az ellenfeleiket a 88-asok csöve elé, amelyek biztonságos távolságból rommá lőtték őket.

 A 88 mm-es FLAK-ból három változatot készítettek: FLAK 18, 36 és 37. Mindhárom változat közös jellemzője volt az, hogy magát az ágyút két darab egytengelyes kerekes tréleren helyezték el, amelyet rövid idő alatt le lehetett szerelni, ilyenkor az ágyú négyágú talpakon állt. Lehetőség volt arra is, hogy az trélereket nem szerelték le, hanem befékezték és oldalirányokban a támasztották ki az ágyútalpakkal. Ezt a megoldást választották akkor, ha az ágyú harckocsikkal vette fel a harcot.



A FLAK18 csöve egy darabból állt, míg a FLAK36-nál a cső több részből állt és a szállító trélerek más kialakításúak voltak. A FLAK36-ot követő 37-es annyiban különbözött a 36-ostól, hogy képes volt a tűzvezetési adatok fogadására, ami annyit jelentett, hogy olyan légvédelmi ütegeket – azaz több ágyúból álló csoportosítást – lehetett létrehozni, amelyek egy központi légvédelmi vezetési ponttól kapták az adatokat, így az ágyú személyzete nem önállóan „célzott”, hanem minden ágyú egy repülőre (bombázóra) célzott és lőtt össztüzet. Annak ellenére, hogy a három változatnál három kisebb-nagyobb mértékben különböző tréler alkalmaztak, figyelmet fordítottak arra, hogy azok „csereszabatosak” legyenek. A FLAK-ok olcsó fegyvereknek számítottak, 1944. augusztusában 10704 darab volt szolgálatban.
 
Típus
Kilőtt lövedék sebessége
Lövedék tömege
Horizontális lőtávolság
Tűzgyorsaság
Flak 18
repeszgránát:
820 m/sec
 
páncéltörőgránát:
795 m/sec
 
9 kg
 
9,5 kg
 
 
14815-14860 m
 
 
15-20 lövés/perc
Flak 36
Flak 37
 
Észak-Afrika

Rommel a harckocsikat fedező és az ellenséges harckocsikat csapdába csaló taktikát használta később Észak-Afrikában is. A 88 mm-es FLAK-ok több mint ezer méterről képesek voltak kilőni bármelyik brit páncélost, mindössze csak „látnia” kellett a célt. A sivatagi nyílt „lapos” terep ideális volt ehhez a taktikához: egy páncélos csata a sivatagban úgy kezdődött, hogy mielőtt a harckocsik el kezdtek volna tüzelni egymásra a 88 mm-es FLAK-ok megtizedelték a brit harckocsikat. Így érthető, hogy a páncélos parancsnokok nem hogy nem voltak féltékenyek a FLAK-okra, hanem komolyan igényelték azt, hogy a hátuk mögött legyen néhány FLAK.

Javaslok egy kis számítást: ismerve a FLAK tűzgyorsaságát és a horizontális lőtávolságát (táblázat), valamint egy támadó brit harckocsi lőtávolságát (914 m) és maximális sebességét (14 km/h terepen) számoljuk ki, hogy egy (!) FLAK hány harckocsit képes kilőni szemből, míg a brit harckocsiknak egyáltalán esélye lesz végezni vele. Ha a FLAK minden negyedik (!) lövése célba talál, akkor kb. több mint 200 harckocsi lesz harcképtelen.

Ha 5 FLAK sorakozik fel, nos, akkor is olyan pusztítást voltak képesek véghezvinni, amely a német páncélosoknak már jó esélyt adnak a csata befejezésére.

Szovjetunió

Hitler és a Wehrmacht vezérkara kegyetlenül meglepődött a Barbarossa hadművelet kezdetén, mert a szovjeteknek legalább négyszeres fölénye volt a harckocsik terén. Sőt, ez nem csak számbeli fölény volt, hanem minőségi fölény is. A legújabb szovjet harckocsi – a 76 mm-es ágyúval felszerelt T-34 – a második világháború legjobb harckocsijának számított, míg a KV-1 típusú harckocsik voltak a legjobban páncélozottak. Azonban sem a T-34/76, sem a KV-1 nem állt elegendő számban rendelkezésre, bár az 1800 darab modern harckocsi számban még mindig felülmúlta a németek rendelkezésére álló 965 darab Panzer III és 432 darab Pz IV harckocsit, amelyek – akárcsak nyugaton – szemből képtelenek voltak kilőni a szovjet harckocsikat.


De a Szovjetunióban ugyanazt a hibát követték el mint nyugaton Franciaországban. Sztálin utasítására az önálló harckocsizó alakulatokat egyszerűen felosztották a lövészhadosztályok között a gyalogság támogatását szolgáló feladatokkal. Így akárcsak nyugaton, a panzerek nagy számban történő bevetése, a bekerítő hadműveletek és természetesen a parancsnokok képzettsége kompenzálta a szovjet hadsereg páncélosokat illető minőségi és mennyiségi fölényét. Csak 1943-ban a kurszki csatára készülődve jelentek meg azok a német harckocsi típusok, amelyeket már olyan fegyverzettel láttak el, hogy a T-34-esek már igazából nem jelentettek problémát. A Tigris fő fegyverzete egy 88 mm-es harckocsiágyú volt. Igen, ez az ágyú a 88 mm-es FLAK harckocsira átalakított változata volt.

De ekkor már rég nem beszéltek villámháborúról, ez már anyagháború volt a javából. A szovjet harckocsigyárakat áttelepítették az Uralba és egy kilőtt T-34 helyett négy állt annak a helyére. Ráadásul az oroszok sok elhibázott hadművelet és hatalmas véráldozatok árán „beletanultak” a villámháború fogásaiba: a kurszki csata után átvették a kezdeményezést és hatalmas harckocsi erőket vetettek be gyakorlatilag a keleti front teljes hosszában. A német technológia és a parancsnoki zsenialitás már csak borzalmas veszteségeket okozott a Vörös Hadseregnek, de megállítani már nem tudta.

Az amerikai és brit szőnyegbombázások megjelenésével Hitlernek védeni kellett a fővárost és az ipari központokat, így a 88 mm-es FLAK-oknak már a nehézbombázókkal kellett szembenéznie. A páncélosok „fedezet” nélkül maradtak, amit roppant érzékenyen érintette őket.

A 88 mm-es FLAK-ok bizonyítottak mint légvédelmi ágyú is, hiszen képes volt a 10000 méteres magasságban repülő bombázók megrongálására és megsemmisítésére. Az ütegek és a tűzvezető rendszer alkalmazásával a szövetségesek kénytelenek voltak átállni az éjszakai bombázásokra.

A 88 mm-es FLAK azon kevés fegyverek közé tartozott, amely a háború kezdetétől annak végéig „használatban” volt, a módosítások magát a fegyvert csak kis mértékben érintették, ami bizonyítja az eredeti konstrukció időtállóságát. A fejlesztések inkább a lőszer hatékonyságának növelésére, a trélerek mozgékonyságára és légvédelmi ütegekben történő tűzvezetés pontosságára irányultak.

A háború után sok ország a zsákmányolt fegyvereket rendszeresítette saját hadseregében és csak a légvédelmi rakéta rendszerek megjelenése szorította ki őket, ahogyan a légvédelmi tüzérséget általában.

_

Képek, információk: wikipedia