Erről a legendás szovjet filmsorozatról manapság Magyarországon vajmi keveset lehet tudni, megkockáztatom, hogy úgy nőtt fel egy – de lehet, hogy két – nemzedék is, hogy semmit sem tud Stirlitzről a szovjet hírszerzőről, aki 1945 tavaszán a háború utolsó napjaiban élethalál harcot vív a ravasz és kegyetlen gestapós Müllerrel meg az SD-s Schellenberggel, miközben a néző belecsöppen a történelembe.

Stirlitz nem volt James Bond szovjet alteregója, az egész sorozatban mindössze egy emberrel végez még az első részben. Nem bunyózik, nem nőzik, hiszen ilyet egy szovjet kém nem tesz, ellenben elméleti síkon elemez, esélyt latolgat, majd hidegvérrel cselekszik, sőt, nyomokban az emberi viselkedésekre és reakciókra építve (lásd: mentalista) információt gyűjt. A filmsorozat mégsem válik unalmassá, még talán a mai akciófilmeken szocializálódott néző számára sem.



A Tatjána Lioznova által rendezett filmsorozat saját korában több szempontból nagy dobásnak számított, igazából a továbbiakban erre koncentrálnék.

A szerzőről pár információ

Az 1973-ban készült filmsorozat eredetileg egy regény volt. Írója Julian Szemjonov, aki a regényt 1968-ban vetette papírra. Az eredeti neve Julian Landers volt (a név nem igazán orosz hangzású) és Moszkvában született 1931. október 8-án. Édesapja, Szemjon Landers annak a Buharinnak volt a titkára, aki Sztálinnál nagyon kihúzta a gyufát és a „gazda” – így hívták Sztálint a háta mögött – ahogy kivégeztette Trockijt, na Buharinnal sem sokat packázott. De ez most egy mellékszál… Valami különös csoda folytán a papát - Szemjon Landerst - 1952-ben 15 év lágerre ítélték, de szerencséjére Sztálin 1953-ban meghalt és így életben maradt. Fia Julian Landers valószínűleg ekkor változtatja meg nevét Szemjonovra, hogy befejezhesse a Moszkvai Egyetemen elkezdett tanulmányait, ahol mellesleg megtanult afgánul is. Dolgozott bányászként is (egy omlásból úgy menekült ki, hogy gyalog futott kétezer lépcsőfokot fölfelé), majd a szovjet sajtóban kezdett dolgozni. Megházasodik, feleségül veszi a szovjet éra egyik legsikeresebb költőjének és írójának számító Szergej Mihalkov lányát és egyszeriben bekerül a szovjet elit köreibe.

(csak egészen mellékesen Szergej Mihalkov gyönyörű gyermekverseket írt, de haditudósítóként megkapta a Budapest bevételéért, Bécs bevételéért és Prága felszabadításáért érdemérmeket is és ő volt az, aki (többször is) meg/átírta a Szovjetunió himnuszát)

Julian Szemjonov apósa révén a kiválasztottak szűk körébe tartozott, a pénz nem számított, de ezért tenni is kellett: hamarosan  - talán nem is a meggyőződése ellenére - a KGB ügynöke lett. Állítólag egy vadászbalesetnél, melynek okozója Szemjonov volt, a KGB „elkente” az ügyet, cserébe viszont azt kérték tőle, hogy hagyja abba a sarkkutatók és a szibériai olajmunkások fényezését és írjon inkább egy regényt a szovjet titkosszolgálat hőseiről.

Így született meg a „Tavasz tizenhét pillanata”.

Mindezek ellenére Julian Szemjonov vitathatatlanul tehetséges ember volt. Kiválóan értett ahhoz, hogy az archív anyagokat a közönség számára fogyaszthatóvá, „olvashatóvá” tegye. Kering egy történet róla, hogy miközben anyagot gyűjtött a regényéhez, az archívumban megtalálta Hitler, Himmler és Goebels saját használatú telefonjainak hívószámát. Ez utóbbit próba szerencse alapon felhívta és legnagyobb meglepetésre a következőt hallotta: „Herr Goebels már eltávozott. Kérjük, hogy holnap hívja vissza!”. Ez persze valószínűleg csak egy jó sztori, bár ki tudja…

A szereplőkről



Manapság persze más elképzeléseink vannak egy KGB ügynökről és azok erkölcsi nagyságáról, de a regényben megjelenő tisztakezű és becsületes hírszerző hősről alkotott kissé naiv kép a hatvanas évek végén még nem zavart senkit. Most azért tegyük szívünkre a kezünket, manapság hol találni ilyen embert?

A főhős, Max Otto von Stirlitz, tiszta fajú árja, északi típus, könyörtelen a Birodalom ellenségeivel szemben, Berlin teniszbajnoka. Az ír és az albán kivételével az összes európai nyelvet beszélte, de a fizikai erőszak helyett inkább az ész erejét részesítette előnyben, s büszke volt rá, hogy ötven évesen – ügynöki pályafutását is beleértve – csak egyszer kellett ölnie. A történet szerint Stirlitz a Szovjetunióban született és nagy műveltségű ember volt, akinek a kedvenc itala a konyak és Mercedes 170S típusú autót vezet. A szép nők – látszólag vonzónak tűnő – ajánlatát udvariasan hárítja el, miközben otthon krumplit süt a kandallóban és magában oroszul dúdol, mert épp azon a napon van a Vörös Hadsereg napja. Kérem, ne nevessünk!

Állítólag a regényben szereplő figura ugyan kitalált személy, ám nem teljesen a képzelet szülötte. Létezett egy Willi Lehman nevű ember, aki a kémelhárítás, majd a Gestapo tisztje volt, de Hitler bérenceit megvetette, majd amikor a szolgálatból nyugdíj nélkül bocsátották el, úgy érezte, bosszút kell állnia: 1929-től a szovjetek szolgálatába állt Breitenbach álnéven. 1942-ben lebukott, és valószínűleg árulás miatt kivégezték.

A főhős ellenfelei Heinrich Müller és Walter Schellenberg valós személyek voltak.



Heinrich Müller a rettegett titkosrendőrség, a GESTAPO főnöke volt, amelynek fő feladata a náci Németország ellenségeinek felkutatása és megsemmisítése volt. Ebbe tulajdonképpen mindenki beletartozott, aki csak egy rossz szót is mondott, a kommunistáktól kezdve a francia ellenállókon keresztül egészen az angolszászokkal kapcsolatot tartó emberekig. A GESTAPO tulajdonképpen betöltötte a kémelhárítás feladatait is. Szinte törvények fellett álló szervezet volt és módszereiben kísértetiesen hasonlított a szovjet CSEKA-ra, GPU-ra vagy az NKVD-re, amelyekből a későbbi KGB lett. Müller vitathatatlanul okos, profi rendőrtiszt volt, ami nem változtat azon a tényen, hogy emberek százezreinek életét oltotta ki az általa irányított GESTAPO. Az egyik legbefolyásosabb ember volt a náci Németországban, így szinte természetszerűen a hatalmi játszmák egyik meghatározó tényezőjévé vált, bár neve nem kapott olyan nyilvánosságot mint például Himmleré, Bormané vagy Goebelsé.

1945-ben Berlin ostroma után Müller sorsa enyhén szólva titokzatos fordulatot vett. Egyes hírek szerint hulláját az ostrom után megtalálták, de éppen Walter Schellenberg volt az, aki 1956-ban megjelent visszaemlékezéseiben azt állította, hogy nem is, mert a szovjet NKVD elfogta és a háború után a szovjeteknek dolgozott. Szerinte Müller 1948-ban Moszkvában halt meg. Ezt támasztotta alá az is, hogy1963-ban exhumálták Müller feltételezett berlini sírját és ott több emberi maradványt találtak, de egyik sem Müllertől származott. Aztán mindenféle híresztelések kaptak szárnyra, hogy valójában sikerült Dél-Amerikába szöknie, sőt, még az is elképzelhetővé vált, hogy az NDK-s Stasi-nak dolgozott. Az már csak a hab volt a tortán, amikor amerikai források szerint a háború után Müller a CIA-hoz került és élete végéig – 1982-ig – Kaliforniában élt.

Szóval semmi sem biztos Heinrich Müller halálával kapcsolatban, gyakorlatilag bármelyik hír akár igaz is lehet. Sokat tudott, ravasz és kegyetlen ember volt, értett ahhoz, hogy eltüntesse a nyomokat maga után és értékes információk voltak a birtokában, ami után a hidegháború idején a szovjetek és az amerikaiak egyaránt ácsingóztak.



Walter Schellenberg szintén nagyon képzett, okos, intelligens ember és nem utolsó sorban karrierista is volt. Felmérte, hogy az érvényesülés útja a náci párttagság és a pártvezetők érdekeinek kiszolgálása. Agyafúrtságának köszönhetően szintén a náci Németország egyik rejtett szürkeeminenciásává vált, Himmler bizalmasaként a felderítés (SD) főnöke lett. Egyes források szerint ő volt az értelmi szerzője annak az ötletnek, hogy mindenféle kreált információt „szivárogtattak ki” Sztálinnak arról, hogy a Vörös Hadsereg tábornokai összeesküvést terveznek. Sztálin simán megette ezt és ennek eredménye volt az, hogy a Vörös Hadsereg vezetői állományát hadosztályparancsnokig megbízhatatlannak és árulónak minősítették és kivégezték. Történt ez a második világháború kitörése előtt közvetlenül.

Számos agyafúrt és sikeres felderítési és megtévesztési hadművelet fűződött nevéhez, amibe az is beletartozott, hogy Himmler különbékét köt az angolszászokkal. így nem csoda, hogy Himmler teljes bizalmát élvezte, bár a penge élén egyensúlyozott. Főleg úgy, hogy Heinrich Müllerrel enyhén szólva nem szerették egymást.

A háború utolsó napjaiban is jól helyezkedett, felhasználva az angolszász kapcsolatait igyekezett tárgyalóképesnek tűnni és ennek köszönhetően sikeresen ki tudott menekülni az ostrom előtt álló Berlinből, de ekkor már az angolszászok nem akartak tárgyalni, háborús bűnösként Nürnbergben vád alá helyeztél és elítélték. Hat év börtönre! De 1950-ben szabadon engedték!!! Megírja visszaemlékezéseit és 1952-ben Torinóban meghalt. Tényleg!

A főhős - Stirlitz – a regény és a film szerint Walter Schellenberg beosztottja és bizalmasa, azaz a náci felderítésnél dolgozik, miközben Müller kémelhárítóként egy orosz ügynökre vadászik és közben Schellenberget is támadja.

Korábban említettem, hogy Julian Szemjonov kiválóan értett az archívumokban fellelhető dokumentumok „emészthetővé” tételéhez. Ezt bizonyítja az is, hogy a történet szereplőinek 90%-a – beleértve a mellékszereplőket is – valóságban is éltek és tevékenységüket helyesen és hűen mutatják be a filmsorozatban. A száraz archívum még akkor is élvezhető, amikor egy új szereplő színre lép és a narrátor „felolvassa” az illető aktáját.

A színészekről

A filmben szereplő színészek zseniálisan játszották el a szerepüket. Stirltzet Vjacseszláv Tyihonov személyesítette meg, még a Jelcin érában is (’90-es évek) az emberek – a mozi hősök közül – őt látták volna legtöbben szívesen Oroszország elnökeként.

Bár a filmsorozat előtt is számos filmje volt, az emberek szeretette mindörökké „Stirlitzcé” tette őt, bármennyire is igyekezett ebből a skatulyából kiszabadulni. A Szovjetunió szétesése után nehezen emésztette meg azt, hogy azok az eszményeknek, amiben hitt és azok a szerepeknek, amiket játszott enyhén szólva közük sincs a valósághoz. 2009. decemberében halt meg.

Müller szerepét Leonyid Bronyevoj játszotta. Szintén híres szovjet színész volt, aki meghatározóan inkább színházban lépett fel. Érdekesség, hogy eredetileg Hitler szerepét szánták neki. Ez volt az első filmszerepe, ami után széles körben vált ismertté. Az addigi meghatározó szadista gestapós figura képét, ami tegyük hozzá nem volt alaptalan, neki köszönhetően vált egy humorérzékkel megáldott, rendkívül intelligens, ravasz és kegyetlen ellenséggé (idézet a filmből: „Napjainkban senkinek sem lehet hinni, még magunknak sem. Nekem lehet.”)

Aki huzamosabb ideig élt a volt Szovjetunióban az tudja, hogy az egyszerű közember is szívből utálta a fasisztákat, mert gyakorlatilag nem volt olyan család, amelyik nem szenvedte volna meg a háborút. De Leonyid Bronyevoj által játszott Müller „beszólásai” az orosz nyelvben szállóigékké váltak. Ilyen például a „Stirltz, megkérem, hogy maradjon még…” például az orosz nyelvterületen azt jelenti, hogy a főnök most megmogyorózza a beosztottat és ezt nem is titkolja.

Walter Schellenberget Oleg Tabakov játszotta. Szintén kiváló színész, a színház szerelmese. 1957-ben – 22 évesen - a Szovremennyik színház egyik alapítója, aki sok filmszerepben is kitűnt. 1976-tól 1983-ig színházigazgatóként is bizonyított, de tanárként a színészképzés egyik meghatározó személye napjainkban is. Az új idők szavát megértette, producerként is megállta a helyét. Szintén kiválóan adta át a karrierista Schellenberg jellemét, aki sütögeti a saját pecsenyéjét, és akiben aztán végkép nem szabad bízni. A „Tavasz tizenhét pillanata” számára is elismertséget hozott, bár Tyihonov és Bronyevoj mellett – és talán ez pont így volt jó – ő csak a harmadik volt.

A forgatás, a zene és egyéb „színes”

A 12 részes sorozatot három éven át forgatták 1969-től 1973-ig! Természetesen fekete-fehérben. Bár már akkor feltalálták a színes filmet, a sorozatot értelemszerűen a televízióban kívánták bemutatni és akkor még a volt szocialista országokban még nem volt elterjedt a színes tévé. Szóval így lett fekete-fehér. Aztán a 2008. május 9-re, a Győzelem Napjára, bemutatták a felújított, immár színes HD felbontású kópiát is. Biztosan vannak, akik szeretik a régi filmeket, fekete-fehéren, karcosan, mert az az igazi… De azért színesben sem rossz.



A film fő motívumát adó dallamot Mikael Tarivergyiev szerezte, a szöveget Robert Rozsgyesztvenszkij írta.

(A főcím zenéjével kapcsolatban muszáj egy történetet saját életemből elmesélnem. Nem titok, hogy e sorok írója szovjet katonai főiskolán tanult a ’80-as évek közepén. Még működött a pártállam, de Gorbacsov miatt már új szelek fújdogáltak. De a Párt szükségesnek tartotta, hogy internacionalista fegyverbarátság ürügyén kulturálisan is prezentálni kell valamit. A feladatot egy nagyon csinos tanársegéd – nevezzük Natasának – kapta meg, akibe egyik évfolyamtársam – Botond – bizony szerelmes volt. Natasa azonban annyira hideg volt, mint egy macskakő.

Natasa szervezni kezdte a kulturális rendezvényt, de bizony senki sem vette őt komolyan, akkoriban már nekünk is nagy szánk volt, égésnek tartottuk az egészet, de még a német hallgatók is csak parancsra voltak hajlandók elénekelni a „Katyusát”. Natasa kétségbe volt esve, a Párt fenyegető képe ott lebegett a feje fölött, és ez akkor nem volt vicc! A helyzetet Botond barátunk oldotta meg, aki felajánlotta Natasának, hogy ő segít és nagy nyilvánosság előtt szólóban elénekli a „Tavasz tizenhét pillanatában” hallható dalt. A nézőtéren hatalmas döbbenetet okozott a fellépés, de aztán mindenki összerakta a képet. És Natasa is megenyhült… Ilyan hatása van ennek a dalnak (meg a szövegnek).)



A filmet nem más cenzúrázta mint a KGB akkori főnöke – Jurij Andropov. De csak azt „kérte”, hogy a stáblistában ne jelenjen meg a KGB-szakértők neve, meg legyen egy kis utalás a német munkásmozgalomra is.

Leonyid Bronyevoj egyáltalán nem hasonlít Heinrich Müllerre, ellenben Oleg Tabakov karakterét annyira eltalálták, hogy az akkori NSZK-ból az igazi Schellenberg egyik rokona levélben köszönte meg neki, hogy még egyszer láthatta Walter bácsit.

Minden szakértő keleten és nyugaton egyaránt megegyezett abban, hogy szovjet – eredetileg orosz születésű - kém soha nem jutott volna ilyen magas pozícióba, hiszen az SS megvizsgálta a családfákat is egészen 1750-ig visszamenőleg.

Nagyon sok vicc született Stirlitzcel kapcsolatban. Ezek nagy része érthetetlen azok számára, akik nem látták a filmet, mert a film valamelyik motívumára vagy jelenetére épül. Például:

Stirlitz benyit Müller irodájába. Egyenest odaáll Müller elé, és azt mondja neki:
"Obergruppenführer, nem állna be a Szovjet hírszerzéshez? Jó a fizetés!"
Müller megdöbbenve mered Stirlitzre, aki folytatja:
"Bocsánat, nincs egy aszpirinje?"
Stirlitz tudta, hogy az emberek csak a beszélgetések végére emlékeznek.



vagy:

A német szerveknél faji tisztasági intelligenciatesztet dolgoznak ki.

Bizottság: Mondjon egy kétjegyű számot!
Első jelölt: 67.
Bizottság: Na és miért pont 67? Miért nem 76?
Első jelölt: Nem! 67!
Bizottság feljegyzi: "erős, árja jellem".

Jön a második jelölt.
Bizottság: Mondjon egy kétjegyű számot!
Második jelölt: 53.
Bizottság: Na és miért pont 53? Miért nem 35?
Második jelölt: Hát, lehetne éppen 35 is.
Bizottság feljegyzi: "árjához közeli jellem".

Jön a harmadik jelölt, Stirlitz.
Bizottság: Mondjon egy kétjegyű számot!
Stirlitz: 44.
Bizottság: Na és miért pont 44? Miért nem... Na, Stirlitz, elég volt ezekből a hülye zsidó trükkökből!

de vannak teljesen elvontak is:

Megy Stirlitz éjjel az utcán. Egyszer csak meglát a távolban két fénylő pontot.
- Egy kamion - gondolta Stirlitz.
- Kamion az anyád - gondolta a bagoly.

A „Tavasz tizenhét pillanatának” forgatásának minden érdekes momentumát nem tudom itt felsorolni, de talán egy még belefér: A történetben az orosz rádiós újszülött gyermeke csak pár napos, de a forgatás három évig tartott, ezért a filmben – bár nem látszik – valójában hat(!) újszülöttet láthatunk.

Személy szerint fontosnak tartom a narrátor magyar hangját kölcsönző Both Béla nevét is megemlíteni. Na ő az, aki nem játszik nagy szerepet, nem is látjuk, de mégis a „Tavasz tizenhét pillanatának” egyik ismertetőjegye.

És az utolsó a Wikipédiáról:

1973 augusztusában, a film legelső televíziós vetítéskor elnéptelenedett Moszkva, s az áramfogyasztás megnőtt, minden más megszűnt. Bűnözőktől Leonyid Brezsnyevig mindenki a képernyők előtt ült. Az orosz népnek új hőse született, aki az elmúlt időkben sem veszített népszerűségéből; a filmet azóta is évente háromszor-négyszer levetítik.