Sok írás született már a II. világháború fegyvereiről, melyek kétségkívül indokoltak, hiszen a csatákat puskákkal, ágyúkkal, harckocsikkal és repülőgépekkel vívták meg. Ugyanakkor alig esik szó az úgynevezett támogató csapatokról, akik főzték az ételt, szállították a lőszert és ápolták a sebesülteket.

A kedves olvasót egy olyan szállító eszközzel szeretném megismertetni, ami a maga nemében és technikai kialakításában úttörő vállalkozás és mellesleg a világháború legnagyobb szállító repülőgépe volt. Ez a Messerschmitt Me-323 (Gigant) .

A második világháborúban a német hadsereg új megoldásokat és ennek megfelelő fegyverzetet alkalmazott ellenfeleivel szemben. Egy korábbi cikkemben már említettem, hogy a fegyvernemek milyen hatékonyan tudtak együttműködni, azaz ha a gyalogosok megakadtak az előrenyomulásban, szóltak a páncélos fiúknak, akik térültek-fordultak és odacsaptak. Vagy a zuhanóbombázó pajtiknak, aki ugyanezt csinálták felülről. Ezt manapság úgy hívják, hogy összfegyvernemi harc.

1940-ben Európában senki sem volt képes ellenállni a náci Németországnak és annak jól képzett haderejének. A sikerekben kiemelkedő szerepe volt a parancsnokok önállóságának és kezdeményezőképességének, akik nem féltek a merész megoldásoktól sem.

A dinamikus hadviselés egyik merész elképzelése volt a saját csapatok ellenség hátába juttatása. És itt nem 3-4 emberre gondolok, hanem százakról és ezrekről. Ezek egyrészről az ejtőernyősök, másrészt a légiszállítású – alapvetően vitorlázó gépeken – a célterületre eljutatott katonák voltak.


Ezek a csapatok felszerelésüket és fegyvereiket tekintve nyilván korlátozott lehetőségekkel rendelkeztek, csak pár napra elegendő lőszert és élelmet vihettek magukkal. Feladatuk is viszonylag egyszerű volt: lerohanják a kijelölt célpontot, ami általában a további hadműveletek szempontjából fontos objektum (pl.: híd, átkelő, repülőtér) vagy olyan célpontok voltak, amelyek kiiktatása „szemből” nagy veszteségekkel járt volna (pl.: bunkerek, erődök). Természetesen ezeknek a csapatoknak a veszteségei rendkívül nagyok voltak és bizony ha nem sikerült 3-4 napon ellátni őket, akkor szomorú vég várt ezekre a katonákra. Az is igaz, hogy ezek a fiúk sem voltak pudingok.

A háború kezdeti szakaszán az égboltot a Luftwaffe uralta. Lengyelország, Norvégia, Dánia, Belgium, Hollandia és Franciaország lerohanása után már csak Nagy-Britannia tartotta magát és a fogadóirodákban elég kis eséllyel fogadtak volna angol sikerre. Hitler úgy tervezte, hogy miután végez a britt légierővel, amivel csak tud átkell a csatornán és meghódítja Nagy-Britanniát is. A németek kimondottan sikeresek voltak a légiszállítású és ejtőernyős csapatok bevetését illetően, csak úgy mellesleg Krétát egy ilyen hadművelettel foglalták el, így nem csoda, hogy az Egyesült Királyság igába hajtásakor is szerepet szántak ezeknek a csapatoknak. Szükség volt a meglévő vitorlázógépek nagyobbra cserélésére, így jött létre a Me-321 vitorlázógép, ami nem csak a katonák, hanem ágyúk és harckocsik szállítására is alkalmas volt.


Aztán Hitler tervei Nagy-Britanniával kapcsolatban mondjuk úgy, hogy nem jöttek össze, megtámadta a Szovjetuniót és a Me-321 szerepe megváltozott és a típus teherszállító feladatokat kapott a keleti fronton.

1941-ben már igényként fogalmazódott meg az, hogy kell egy nagy teherbírású, saját hajtóművel rendelkező repülőgép kifejezetten szállítási célokra. Értelemszerűen jött az ötlet, hogy a Me-231-t használják fel alapként, néhány bazi erős hajtóművel felturbózva. Aztán megszületett a Me-323 Gigant, a háború legnagyobb szállítórepülőgépe.

A hajtóművek kérdésében arra jutottak, hogy az amúgy is leterhelt német ipart nem kényszerítik a motorok megtervezésével és legyártásával, hanem elegánsan felhasználják a francia Gnome et Rhône GR14N csillagmotorokat, amelyeket egyébként a Bloch MB.175 repülőgépben is alkalmaztak. Ez megfelelő teljesítményű volt, cirka 1180 LE, és nem kispályáztak, hanem rögtön négyet szerelnek fel egy megerősitett szárnyú Me 321-re. Ez így jól hangzik, de a valóságban az elérhető sebesség szerény 210 km/h volt, ami lassabb, mint az egyébként létező Ju 52 szállító repülőgép sebessége. Mit lehet tenni?

Hozzáraktak még két motort!

Így a jobb oldali szárnyon három motor óramutató járásával megegyező, míg a balszárnyon három motor az óramutató járásával ellenkező irányban forgott. A motorok kezdetben kéttollú fa légcsavarokat hajtottak, a későbbi példányokra már háromtollú fém légcsavarokat szereltek.

A repülőgép orrában és a törzs közepén lévő lövésztoronyba 2 db 7,92 mm-es MG 15 géppuskát helyeztek el, de ezt később 5 darab 13 mm-es nehézgéppuskára cserélték. Ezeken kívül a védekezésre fel lehetett használni a szállított katonák fegyvereit is, ez plusz 6-8 db MG 34 géppuskát jelentett, amelyek az ablakokból tudtak tüzelni.



A súlycsökkentés és az alumínium takarékoskodás éredekében a szárny nagy része rétegelt lemezből készült, míg a törzs csővázas szerkezet volt fa merevítéssel, mindezt vászon borítással. A gép eleje kitárható volt, ahova egy rámpán keresztül be lehetett rakodni. Érdekesség, hogy a törzs bal oldalán is kialakítottak egy újabb tehertér ajtót, ami a ki- és berakodás meggyorsítását szolgálta. A padlót a nagy teher miatt külön merevítették.

Ilyen géphez már megfelelő futómű is kell, az eredetileg a Me-321-hez készült négykerekes főfutója helyett a Gigant nyolckerekes főfutót kapott, melynek kialakítása megkönnyítette a tábori repülőtereken történő le- és felszállást.

A személyzet két pilótából, rádiós lövészből, két fedélzeti mérnökből, illetve két lövészből állt, azaz 7 fő repülte ezt a jószágot.

A fedélzeti mérnököket egy-egy a szárny tövében kialakított két kis kabinban helyezték el, feladatuk az volt, hogy figyelték a motorok működését, tehermentesítve a pilótákat, így azoknak a motorokkal nem kellett törődni. Persze a pilóták felülbírálhatták a motor és a légcsavarok beállításait, ha szükségesnek tartották.

A hat hajtóművel szerelt V2-es prototípus 1942 elején szállt fel és erre a megoldásra épült a D széria. A sorozatgyártást 1942 szeptembertől kezdték meg Leipheimben és Obertraublingban.


A típus maximális terhelhetősége 12 tonna körül volt, bár ennél a tehernél már a Hellmuth Walter Werke által tervezett és eredetileg a Me-321-hez használt négy darab a szárny alatt elhelyezett folyékony üzemanyagú rakétákkal segítették a felszállást.

A raktér 11 m hosszú, 3 m széles és 3,4 m magas volt. Német alapossággal felmérték a szállítási lehetőségeket és a következők verziókra jutottak:

- egy darab 150 mm-es FH18 löveget (5,5 tonna) a hozzá tartozó Sd.Kfz.7 vontatóval (11 tonna);
- két darab 3,6 t teherautót;
- egy 88 mm-es Flak-ot és tartozékait;
- 130 katonát vagy 60 sebesültet hordágyon,
- 8700 vekni kenyeret;
- 52 hordó az üzemanyagot.



Az elkészült gépekből a tunéziai hadjárat idején alakították meg a KGzbV 323 különleges rendeltetésű alakulatot, amelyet 1942. novemberétől Rommel Afrika Hadtestének ellátására irányítottak, mert a szövetséges flotta miatt csak légihidon volt lehetséges az utánpótlás. Természetesen a németek biztosításként Bf 109 vadászokat adtak melléjük, de azt brittek is tudták, hogy a megrakott, kis sebességgel repülő gépek képtelenek védekezni. És 1943. április 22-én hét Spitfire és P-40 század találkozott a 27 darab Me 323-ból álló német szállító kötelékkel. Ezt a találkozót csak 6 darab Me-323 élte túl, míg a brittek oldalán csak 3 darab P-40 volt a veszteséglistán.


A típust folyamatosan fejlesztették, több változat is készült, amelyeknél növelték a hajtóművek teljesítményét, megerősítették a repülőgép szerkezetét, növelték a szállítható rakomány és az üzemanyag tömegét. Mindazonáltal a Me-323 hajtóműveinek teljesítményét nem tudták kellően megemelni, ráadásul a tipikus rakománynál elérhető 1000-1200 km-es maximális távolság kevés volt.

A Me-323 nagyon rugalmas repülőgép volt és képesek voltak sok találatot elviselni – persze hacsak nem üzemanyaghordókkal voltak megpakolva. Az Afrika Korps katonái viccelődve csak Leukoplastbombázónak hívták őket, ami nem tükröz nagy megbecsülést, de ennek ellenére, a korlátozott számú Me-323 felbecsülhetetlen értékű volt a németek számára és azokat intenzíven használták Észak-Afrikában és a keleti fronton is, például a Krim félsziget kiürítésekor. Egyes források szerint Magyarországon, Szentesen is leszálltak 1944-ben.

A Me-323-ból összesen 213 darab készült el míg 1944-ben áprilisában a gyártást leállították. Épségben megmaradt repülőgép nem maradt fenn.